Ihlethiány

Ha az ember nem tud írni, írjon arról, hogy nem tud írni...

Hosszú órák óta ülök tétlenül a gép előtt, és erőltetem az agyamat; valamit írnom kell. Muszáj hogy írjak, hiszen ha újra nem teszem meg, egyre távolabb leszek attól, akivé válni szeretnék. Mégis, a szemem fáj már a végeláthatatlan nézéstől, a kezeim remegnek az éhségtől, a hátam pedig fáj a sok üléstől.
Felállni mozogni egy kicsit! Valami pörgős zenét hallgatni! Becsukni a szemem és az érzéseimre koncentrálni! Enni valami finomat!
Semmi sem működik, hát mást próbálok.
Egy hosszú kirándulást tervezek, mert tudom magamról, hogy út közben indul be a képzeletem. Lehet, hogy látok valami szépet, esetleg hallok valami érdekeset, amivel el tudom kezdeni a történetet. Ám ma még a séta sem segít. Először a néma utcákat rovom, aztán a forgalmas kereszteződéseket. Emberek beszélgetnek mellettem, mégsem indít el bennem semmit sem.
Üresnek és kifacsartnak érzem magam, ahogy bolyongok a városban, mint egy szellem. Láthatatlan vagyok, ahogy átverekszem magam a tömegen, láthatatlan, ahogy meghúzom magam, egy tömött buszon.
Fullasztanak az emberek, gyötör az érzés, hogy rossz helyen vagyok.

A busz lerak a hegy tetején, ahonnan lassan elindulok lefelé. Alig kapok levegőt. Nem bírok rendesen lélegezni, mintha éppen felfelé kapaszkodnék. A szél kegyetlenül fúj, a levegő metszően hideg, lábam zsibbad és remeg, ahogy egyre csak megyek tovább...
Mert nem állhatok meg...
Valahol a végénél ott vár rám az ihlet, hogy együtt újra megmásszuk a hegyet...