Kezeim a mellkasom előtt, összekulcsolva, izgatottságomban magamhoz szorítva. Először a dob, majd a skót duda, aztán a harmonika és a gitárok, végül, de nem utolsó sorban az ének robbantja fel a levegőt. Mellkasomra teszem a kezem és érzem benne a zene lüktetését. Az én zeném volt, melyre a szívem felvette a ritmust. Ott dübörgött az ereimben, minden porcikámban, megmozdítva a lábam, hogy táncra perdüljek.
"Térj haza törvénytelen gyermek..." - szólt az ének, én pedig teljes mértékben így éreztem magam. Haza értem.
A zene az enyém, hiszen a szívem a ritmusára dübörög a fülemben, és sikítanom kell, ahányszor csak bírok. Kényelmesen hátradőlök, amikor meglöknek a mögöttem tombolók, és úgy élvezem egy kicsit a ritmust. A zene nem hagyja, hogy akármi is kizökkentsen belőle.
Fáradhatatlanul ugrálunk, ropjuk a talpalávalót, mert felszabadító érzés jár át mindannyiunkat.
Mellettem mindenki sör és cigiszagú, számomra mégis a színpadról jövő élmény adja meg a részegítő hatást.
Haza felé, képtelenek vagyunk leállni. Tovább üvöltjük a számokat, és karöltve táncolunk.
Már csak az ágyamban fekve nézek fel és adok hálát a Mindenhatónak, ezért a remekműért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése