Kész. Nem bírom tovább. Kimondom.
- Utállak.
Nem kiabáltam. Nem csapkodtam az asztalt. Csak kimondtam. Határozottan, hogy érezze, komolyan gondoltam.
Utána viszont nem volt megállás. Folyt belőlem a szó. Szidtam őt, szidtam a munkáját. Szidtam mert sosincs ideje rám. Megemlítettem az anyját is és a sok lányt, akivel eddig járt.
Üvöltöttem, kiabáltam, csapkodtam. Láttam, hogy kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, azonban belé fojtottam a szót. Most nem beszélhet, most az egyszer nem.
Soha nem figyelt rám. Egyre ritkábban mondta, hogy szeret. Egyre jobban éreztem, hogy számára már csak teher vagyok.
Közelebb jött, hogy megöleljen, de ellöktem magamtól. Még nem volt elég, még nem mondtam ki mindent.
Elkezdtem sorolni a hibáit. Nem mosogat el maga után. Nem rámol el maga után. Csak magára gondol, miközben én kiteszem a lelkemet érte.
Aztán elfogyott belőlem a szó. Sírni akartam és ahogy erre gondoltam, egy könnycsepp elindult lefelé a szememből.
Mert eszembe jutott, hogy mennyit dolgozik azért, hogy jól éljünk. Eszembe jutott az a rózsa, amit a múltkor adott nekem. És eszembe jutott, hogy reggel mindig arra kelek, hogy ő átölel.
Eszembe jutott az édesanyja, aki nemrég megbetegedett és most kórházban fekszik. Eszembe jutott az apja, aki kiskorában elhagyta őket, így most neki kell gondoskodnia róla.
Nem mondott semmit, csak állt ott, mint egy kutya, aki rosszat csinált és most várja a büntetését. Oda akartam menni. Meg akartam ölelni. Bocsánatot akartam kérni. De nem tudtam. Csak álltam és könnyeimen át néztem őt.
Éreztem, hogy ez túl sok volt. El fog menni és itt fog hagyni. És én ezt nem bírom ki. Csak mondjon már valamit. Csak mozduljon már meg.
Behunytam a szemem.
- Bocsáss meg.
Olyan kevésnek éreztem. Olyan elfogadhatatlannak, hogy ezt kérem tőle.
Mégis. Odajött és megölelt. Én pedig zokogva borultam a vállárra azzal a céllal, hogy könnyeimmel eláztassam a pólóját.
- Utállak.
Nem kiabáltam. Nem csapkodtam az asztalt. Csak kimondtam. Határozottan, hogy érezze, komolyan gondoltam.
Utána viszont nem volt megállás. Folyt belőlem a szó. Szidtam őt, szidtam a munkáját. Szidtam mert sosincs ideje rám. Megemlítettem az anyját is és a sok lányt, akivel eddig járt.
Üvöltöttem, kiabáltam, csapkodtam. Láttam, hogy kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, azonban belé fojtottam a szót. Most nem beszélhet, most az egyszer nem.
Soha nem figyelt rám. Egyre ritkábban mondta, hogy szeret. Egyre jobban éreztem, hogy számára már csak teher vagyok.
Közelebb jött, hogy megöleljen, de ellöktem magamtól. Még nem volt elég, még nem mondtam ki mindent.
Elkezdtem sorolni a hibáit. Nem mosogat el maga után. Nem rámol el maga után. Csak magára gondol, miközben én kiteszem a lelkemet érte.
Aztán elfogyott belőlem a szó. Sírni akartam és ahogy erre gondoltam, egy könnycsepp elindult lefelé a szememből.
Mert eszembe jutott, hogy mennyit dolgozik azért, hogy jól éljünk. Eszembe jutott az a rózsa, amit a múltkor adott nekem. És eszembe jutott, hogy reggel mindig arra kelek, hogy ő átölel.
Eszembe jutott az édesanyja, aki nemrég megbetegedett és most kórházban fekszik. Eszembe jutott az apja, aki kiskorában elhagyta őket, így most neki kell gondoskodnia róla.
Nem mondott semmit, csak állt ott, mint egy kutya, aki rosszat csinált és most várja a büntetését. Oda akartam menni. Meg akartam ölelni. Bocsánatot akartam kérni. De nem tudtam. Csak álltam és könnyeimen át néztem őt.
Éreztem, hogy ez túl sok volt. El fog menni és itt fog hagyni. És én ezt nem bírom ki. Csak mondjon már valamit. Csak mozduljon már meg.
Behunytam a szemem.
- Bocsáss meg.Olyan kevésnek éreztem. Olyan elfogadhatatlannak, hogy ezt kérem tőle.
Mégis. Odajött és megölelt. Én pedig zokogva borultam a vállárra azzal a céllal, hogy könnyeimmel eláztassam a pólóját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése