A kalapos lány

Történet egy fiú szemszögéből.

Unalmas nap, unalmas út, unalmas emberek. Még a zene is unalmas amit hallgattam, pedig elvileg azt én választottam. Egy kezem a zsebemben, a másikkal kapaszkodtam. Éreztem a vérem a zenére lüktet, de a testem, ernyedten állt a tömött villamoson. Néztem ki az ablakon, és szemem előtt felismerhetetlenül összemosódva suhantak el a dolgok.
A jármű megállt és az emberek kitódultak az utcára, majd akik pedig kinn fagyoskodtak, pingvinszerűen összehúzták magukat és megkönnyebbülve léptek be a meleg szerelvénybe.Csupa érdektelen ember, akik idegesítettek. Próbáltam tudomást sem venni róluk, ami egy darabig sikerült is, de ekkor valaki rálépett a lábamra.
- Bocsánat. - suttogta a lány és egy kicsit arrébb ment barátnőjével.
Hümmögtem egyet, majd igyekeztem tudomást sem venni róla, de nem sikerült. Szememet mindig oda húzta élénk lila színű kabátjával, és ragyogó mosolyával.Szürke barázdált harisnyát viselt, és fekete rakott szoknyát, lábán pedig bokáig érő csizma volt.  Fején egy fekete férfi kalap volt, hosszú szőke haja pedig kiengedve a csípőjéig ért. Szelíden mosolygott, ahogy figyelte barátnője csacsogását, majd hirtelen elnevette magát, amikor a másik valami vicceset mondott. Nem hallottam a hangját, de el tudtam képzelni és fülemben a zene, hirtelen olyan messzinek tűnt. Szemeit eltakarta a kalap, de képzeletem előtt rögtön kirajzolódott két gyönyörű kék szem, amik körül most, a mosoly hatására, szarkalábak keletkeztek.



Elnéztem volna még egy darabig, azonban a villamos megállt és ők leszálltak. Kinéztem a hatalmas ablakon, hogy utánuk nézzek, de pont a másik irányba indultak. Bosszúsan emeltem szememet újra magam elé és figyelmemet igyekeztem másra koncentrálni. Nem sikerült.
Fejemben száz meg száz képpel tértem haza, hogy kipihenjem a nap fáradalmait, de az ágyamban fekve még mindig nem tudtam aludni, holott nagyon fáradt voltam. Képtelen voltam kiverni a fejemből. Meg akartam érinteni az arcát, a kezét a haját. Érezni akartam a teste melegét, érezni hogy közel van. Hallgatni akartam a szíve dobbanását. Azt akartam, hogy rám nevessen, hogy a szája az enyém legyen.
Régen nem izgatott fel ennyire semmi és senki sem, így most ez az érzés teljesen legyűrt. Képtelen voltam megmozdulni, csak feküdtem az ágyamon a plafont bámulva és élveztem a fantáziám képeit...
Hetek teltek el, minden nap őt kerestem, ha volt egy kis szabad időm.  Leszálltam ott ahol ők is leszálltak és órákig bolyongtam azon a környéken, semmi eredménnyel. Már egy hónap is eltelt, és én kezdtem ostobának érezni magam. A mosolya az emlékeimben elhalványult és én újra mindent unalmasnak találtam...
Ekkor azonban újra feltűnt, mintha csak egy látomás lenne. A hídon állt, barátnőjével. A másik lány valamiért sírt, így ő szorosan átölelte. Fején a fekete kalap volt, hátára pedig rásimult a piros kabát, ahogy felemelte karjait, haja pedig be volt fonva.
Magamban megfogadtam, hogy ha megint meglátom, megszólítom, azonban most nem mehettem oda, most, amikor valakit vigasztalt. Ígyhát elmentem mellettük, igyekezve, nehogy rájuk nézzek.
Nem bírtam ki. Szemem sarkából odapillantottam a kalapos lányra. Ajkait némán mozgatta és szemei be voltak csukva, ahogy koncentrált....
A következő pillanatban gyávaságból elfordítottam a fejem. Igaz, hogy érdekelt, igaz, hogy majd megölt a kíváncsiság, hogy belessek a kalap alá, azonban, féltem attól, hogy megtudjam ki is ő. Féltem attól, hogy akkor nem fantáziálhatok róla többet. Lehet, hogy az én képzeletem sokkal szebbet mutatna, és akkor csalódnék benne.
Megint nem tudtam másra figyelni. Gondolataim, mindig a lány körül forogtak. Munka után mint, egy holdkóros, keringtem a városban.
Aztán az egyik nap a várban sétáltam, amikor megláttam az egyik padon ülve, egy mappa volt az ölében és éppen olvasott valamit. Fején  a fekete kalap, testén a piros kabát, haja pedig kibontva hullott az ölébe. Egy darabig néztem, küzdöttem majd végül rászántam magam és oda mentem hozzá.
Mikor elé léptem, nem nézett fel, olvasott tovább én pedig önkéntelenül leemeltem a fejfedőjét. ebben a pillanatban a kalap alá fogott haja leomlott a többi mellé.
- Szia! - köszöntem neki. Nézz fel kérlek! - kántáltam magamban, de nem tette. Elmerülten gondolkodtam rajta vajon miért nem vesz észre és felkészültem hogy megrázom, hogy vegyen végre észre de ekkor valaki nekem jött.
- Bocsánat. - kért bocsánatot a lány és már szaladt is tovább. Én pedig elképedve néztem utána a lila kabátos, fekete kalapos lánynak...