Az alvó halál 2.rész

Sziasztok!
Újra itt vagyok, folytatással. Jó olvasást kívánok. :)
------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Leült egy padra és mélyen a szemébe húzta a csuklyáját. Várt. Voltak ilyen alkalmak, mikor egyszerűen csak várnia kellett. Elnézegette volna az embereket, de megint fáradt volt, így inkább ismét aludni tért. Alig hunyta le a szemét, valaki megbökte.

- Hey, Haver, van tüzed?

Felnézett és egy fiút pillantott meg. Kopott nadrágja, megnyúlt pólója és raszta haja a derekáig ért. Remegő ujjai között egy cigarettát tartott. Egy újabb ember, aki látja. - gondolta, majd bólintott a fiú kérdésére és benyúlt a zsebébe az öngyújtóért.

- Kösz Cimbi. - rogyott le a  fiú, fáradtan a padra. - Olyan jól esik - mondta, miközben kifújta a füstöt. - Kérsz egy slukkot? - nyújtotta felé, de ő visszautasította.

Egy ideig csendben ültek egymás mellett. A fiú lassan szívta be a cigaretta füstjét, majd ugyan olyan lassan ki is fújta. Elnézte és látta rajta, hogy annak ellenére, hogy fiatal, nagyon sokat szenvedett az életben. Nem nézett ki többnek huszonötnél, mégis olyan sokat megéltnek tűnt, mint egy nyolcvan éves. Lassan mozdult, lassan lélegzett, mintha minden mozdulat fájna neki, vagy mintha nem lenne több ereje arra, hogy megmozduljon.

- Néha úgy érzem magam, mint egy halálra ítélt. - suttogta. - Pedig csak huszonöt vagyok. Még oly keveset éltem. Azt hittem az az élet, hogy bulizni járunk, jól berúgúnk, randalírozunk az utcákon. Várjuk, hogy a rendőrök elkapjanak és lecsukjanak, aztán, hogy kiengedjenek. - újra beleszívott az egyre rövidülő szálba, majd folytatta. - Sok mindent csináltam az életemben, amire nem vagyok büszke, és kevés olyan dolgot tettem, amire azt mondhatnám, igen, valamit elértem az életemben!

Rövid időre megállt, hogy levegőt vegyen, majd ránézett a mellette ülőre.

- Nem tudom, hogy ezt miért mondom el neked. Hiszen még csak az arcodat sem látom. Itt ülsz teljesen csöndben, azt sem tudom, hogy hallasz-e. - Ő pedig felé fordult és bólintott egyet, jelezve, hogy figyel. - Elég félelmetes vagy Haver. - morogta a fiú, majd egy utolsó szippantással kivégezte a cigarettát.

A nyári nap ragyogóan sütött, s a madarak békésen csiripeltek. Egy vidám kisfiú szaladt boldogan az édesanyjához, aki meleg ölelésben részesítette.

- Bárcsak újra kezdhetném. - nézett vágyakozva a kisfiú után, szeme előtt pedig lepergett az egész élete.

Kisgyermekként a gettó negyedben nevelkedett. Az apja rengeteget dolgozott, alig találkozott vele. Aztán mikor tíz éves lett, meghalt rákban. Később az édesanyja alkoholista lett és tizennyolc éves korában ő is meghalt. Nem tanulhatott tovább, nem volt sem neki, sem a nagynénjének pénze arra, hogy Valaki válhassék belőle. Egy Senki maradt. A cigarettára már gimis korában rászokott és azóta nem tudta letenni. Néhány kétes alak pedig rávette, hogy dílerkedjen, amiért többször el is kapták...

- Hiába az ember sorsa már akkor eldől, amikor megszületik. A családunk határozza meg, hogy milyen életünk lesz. Ha akarnánk sem tudnánk mások lenni, mint amit elrendeltek nekünk. - vonta le végül a következtetést, ahogy élete filmkockáit nézegette. - Te hogy gondolod ezt? - fordult hirtelen Felé.

Ő megvonta a vállát.

- Nem gondolom én sehogy sem.

A fiú végig nézett a hosszú fekete kabátos alakon. Még azt sem tudta róla eldönteni,  hogy fiú-e vagy lány. Mégis jólöltözöttnek, ápoltnak tűnt. Olyannak, akinek soha nem volt gondja az életben. És ez nagyon felhúzta. Felpattant és a vállánál fogva rángatni kezdte.

- Hát persze! Az olyanoknak, mint te, kinyalják a seggét! Soha semmit nem kell tennie az életben maradásért! - ordította valahova a csuklya alá, de csak a hidegen csillogó kék szemét látta. Megborzongott ebbe a tekintetbe és ekkor jött rá arra, hogy kivel is beszélget. - Sajnálom. Ez nem a te hibád. - suttogta, miközben fáradtan visszarogyott a padra.

- Semmi baj. - nyugtatta meg, majd feltett egy kérdést. - Ha mindened meglenne, mit tennél még meg az életedben?

- Tovább tanulnék. - vágta rá a fiú, majd folytatta. - Szerelmes lennék, családot alapítanék. Majd pedig jól megöregednék. - mondta halkan, csak úgy magának. - De gondolom erre már nincs lehetőségem. - Ránézett a mellette ülőre, majd elhúzta a száját.

- Már nincs. - helyeselt a fiúnak és tekintetével végig kísérte a kisfiú és anya párosát. Vajon belőle mi lesz?

A fiú megrázta magát, mintha csak le akarná vetni a földi testét, majd újra megszólalt.

- Mikor kell indulnom?

- Amikor készen állsz rá.

Még egyszer körbenézett, majd felállt a padon hagyva megfáradt testét, majd így szólt.

- Mehetünk. - adta ki a parancsot és elindult az utcán.

Ő pedig magához vette a padnak támasztott kaszáját és a fiú után ment.