Megszólalt
az ébresztő és ő riadtan nyitotta ki a szemét. Úgy utálta, hogy minden egyes
alkalommal kiesik a szíve az ijedtségtől, mikor egy álomból kirántja a
telefonja. Kómásan lenyomta a piros gombot és visszahanyatlott a párnára,
hogy pihenjen még néhány percet.
Fél óra
múlva újra csörgött a telefonja, majd meghallotta édesanyja kiáltását, hogy
keljen fel. A telefon elhallgatott, amikor újra lenyomta a piros gombot,
lentről pedig felhallatszott az ajtó csapódása, ahogy édesanyja elment
dolgozni.
Álmosan, még
az álom hatása alatt végezte el reggeli teendőit, majd mikor már frissnek
érezte magát lement, hogy megreggelizzen. Benyitott a konyhába és majdnem ki is
fordult onnan. Az asztalon, mintha egy hurrikán söpört volna végig. Félig
felszeletelt kenyér, sonka, sajt, margarin. Félig megevett paradicsom, paprika.
Egy doboz tej, kefir és müzli. Alatta száraz kenyérmorzsa, szétszórtan
kiskanál, kenőkés és a piszkos edények.
Már megint -
gondolta és mérgesen bevágta maga mögött az ajtót. Dühösen állt az ajtóban és
az asztalt bámulta elszántan. Már többször előfordult, hogy az anyja úgy ment
el dolgozni, hogy a konyhát ilyen állapotban hagyta. Tudta, hogy dolgozni kell,
de akkor is igazságtalanságnak tartotta.
Miért neki
kell elpakolnia mások után? Ilyenkor még az étvágya is el szokott menni.
"Elmegyek. Így hagyom az asztalt és ha anya haza jön, majd ő elpakol. Nem
az én dolgom." - gondolta mérgesen és hátat fordított a konyhának.
Keze már a
kilincsen volt, amikor megszólalt fejében egy hang: Amikor kicsi voltál, ki
pakolt el utánad? Ki törölte fel az asztalról a főzeléket, amit rá kentél? Ki
tette el a szétszórt játékaidat? Egyetlen szó nélkül?
Visszafordult
az asztalhoz, majd szégyenében lehajtotta a fejét.
- Anya volt
- mondta ki hangosan.
Aztán
hozzálátott, hogy elpakoljon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése