Szellemváros

A régi iskola büféjében voltam. Szomorúan néztem körbe, a már több mint 20 éve lakatlan, használatlan helyen.

A vakolat már mállott le a falról és terítette be a földet porral és törmelék darabokkal. A falak mellett feldőlt asztalok és törött lábú székek, velük átellenben pedig egy bárpult. A bejárati ajtóval szemben egy erkély nyílt ki a friss levegőre.

Becsuktam a szemem és magamba szívtam a nyirkos, poros levegőt. "Itt valaha emberek éltek." nehezemre esett elhinni, de így volt. Még egy pillanatig élveztem a falakból áradó hűvöst, majd kinyitottam a szemem.

Hirtelen minden olyan szürke volt és  fehér. Mintha egy régi fekete-fehér képet, vagy filmet néztem volna. Ijedten kaptam körbe a fejem. A bárpultnál egy öreg bácsi sürgölődött, és épp egy két copfos kislány lépett oda hozzá, hogy egy szendvicset kérjen. A büfés bácsi rögtön hozzálátott, közben a kislány izgatottan szorongatta markában az aprót. A bácsi vidám volt, még dalolt is, és mikor elkészült, mosolyogva adta át a kislánynak a szendvicset. A copfos lány kinyitotta a markát és benne lévő pénzt a bácsinak adta, majd szerzeményét szorongatva, elszaladt.

A másik oldalra nézve láttam, hogy az asztaloknál fiatalok ülnek. Vidáman beszélgetnek, nem is tudva, hogy a szüleik éppen egy népet sanyargatnak. A másik asztalnál egy vastag szemüveges fiú ült és a helyi újságba volt beletemetkezve. Néha felnevetett, vagy éppen komoran ráncolta össze a szemöldökét.

Előre nézve az erkélyen éppen egy gerlepár búgta egymásnak a szerelmüket. Az idilli pillanatot egy oda kilépő nagyfiú zavarta meg, aki csak megvonta a vállát, mikor a madarak felröppentek, és odébb egy fán pihentek meg újra.

Megfordultam és kimentem a büféből. A folyosón a diákok kényelmesen beszélgettek, nevetgéltek. Az előbbi kislány, aki a szendvicset vette, most az osztálytermében majszolgatja elégedetten. Ahogy lementem a lépcsőn többen jöttek velem szemben, különböző korú emberek.

Megkönnyebbülten léptem ki a szabadba és néztem körbe a napfényes udvaron. Egy kicsit távolabb egy óvoda ablakai nevettek rám barátságosan, ahonnan hangos gyerek-zsivaj szűrődött ki. Közelebb mentem és benéztem az ablakon. A három-négy éves csemeték a játékokat szétszórták, az óvónőket cibálták és egymással jót nevettek, miközben a nevelők fáradtan ültek le a székükbe.

Messzebb látszottak a bérházak. Néhány ablak ki volt nyitva, hogy beengedjék a friss tavaszi levegőt. Lassan lépdeltem egyre közelebb a lakóházakhoz. Féltem, hogy észrevesznek. Levegőt is alig mertem venni, ahogy a lakótelep közelébe értem. Már messziről lehetett hallani, hogy folyik itt az élet. Valakik hangosan veszekedtek, csapkodták az ajtót. Mások nevettek, vagy próbálták túlkiabálni a veszekedőket, hogy ők is szót tudjanak váltani. Végre odaértem és beléphettem a nyitott ajtón. Balra, végig egy folyosón, lakások sorakoztak. A legtöbb ajtaja nyitva volt, rengeteg két éves gyermek rohangált rajta és az őket kergető szülők. Az egyik lakásban egy csapat katona volt, akik vidáman iszogattak.

Egy másik lakásban egy anya próbálta megnyugtatni és elaltatni néhány hónapos kisfiát.

Mikor kimenekültem a fülledt lakásokból, láttam, hogy már megy le a nap. Mesze, valahol nyugat felé, hogy másoknak a reggelt, nekik pedig a békés estét jelentse. Szinte pillanatok alatt sötét lett . Lassan elcsendesültek a veszekedők, a beszélgetők és helyébe a nyugodt esti csend telepedett. Belesve az egyik ablakon láttam, hogy miként fektetik le a gyerekeiket, egy boldog házaspár. Néhány pillanatig még a szoba ajtajában figyelték a csendben szuszogó gyermekeiket, majd, halkan becsukták az ajtót, és átmentek az ő szobájukba. Az ágyban egymást átkarolva feküdtek, de csak a nő aludt. A férfi tehetetlenül, szemét a plafonra szegezve feküdt. Eszébe jutott az aznapi kegyetlensége. Mennyi ártatlan embert kellett neki ma kihallgatnia, kivallatnia. Mennyi családot kellett ma tönkre tennie. Mindezt azért, mert mert nem mondhatott nemet. Két, távolba meredő szeméből könnyek csorogtak le és a szája folyamatosan, csak két szót ismételgetett; "bocsáss meg"!

Óvatosan lépkedve hagytam el a bérházakat. A parkolóban megállva, egy pillanatra feltekintettem az égre. A csillagok ugyan úgy ragyogtak, mint nálunk otthon. Az ég és az éjszaka ugyan olyan sötét volt. Nem volt nekik több, mint nekünk, nem voltak mások, mint mi, mégis úgy gondolták, hogy bármit megtehetnek velünk.

Beleszagoltam a levegőbe. A házakból, az épületekből és a természetből a halál szaga  áradt. Beleborzongtam. Mindennek van ára.