Vörösbegy

Mosolyogva néztem végig rajtuk. Bolondok. De pont ezért szerettem őket. Életvidámak, optimisták. És sohasem zavartatják magukat.

A metró utasai pedig már szétpattantak az idegtől. Nem bírták az idiótán vihogó fiatal lányok csoportját. Pedig ha megismernék őket…

- És hogy állsz a fiúkkal. – fordult felém az egyik barátnőm.

- Én várok rá. – vontam meg a vállam és hosszasan kifejtettem, mennyire nem vagyok annak a híve, hogy a nő udvaroljon a fiúnak.

Még akkor is beszéltem, amikor két gyanús alak szállt fel a metróra. Nem vettem volna észre őket, ha nem lépnek akcióba abban a pillanatban, hogy a szerelvény megindul.

- Mindenki maradjon nyugton! – kiáltotta a testesebb alak. Az arcát eltakarta a szemébe húzott csuklya. – Legyenek együttműködőek és senkinek nem lesz bántódása. – üvöltötte, miközben elővett egy pisztolyt a kabátja zsebéből. – Adják át minden vagyontárgyukat a barátomnak, aki körbejár. Ne pánikoljanak! – emelte fel még jobban a hangját, néhány vinnyogó vénasszony miatt.

Eközben a vékonyabb, és minden bizonnyal fiatalabb fiú, körbejárt a hátizsákjával és mindenkitől begyűjtötte az értéktárgyait. Pénzt, ékszert, mobilt, laptopot, satöbbit.

Elért hozzám. Nem volt sok pénz nálam, az ékszereket nem szeretem, a telefonomat pedig véletlenül otthon hagytam. Nem volt nálam több néhány fontnál, amivel hazajuthatnék.

A fiú csak állt felettem és várt.

- Csak ennyi van nálam. – mondanom sem kell, hogy nem hitte el.

Megragadott a csuklómnál és felállított. Végigtapogatott, de biztos volt benne, hogy valamit rejtegetek.

Mindeközben a szívem hevesen vert, de nem a félelemtől. Nem is tudom, mi volt az csak álltam ott és néztem azt a keveset az arcából, ami kilátszott a csuklyája alól. És meg kell, hogy mondjam, tetszett. Mindig is vonzottak az érdekes fiúk.

- Mi a baj? – kérdezte a nagydarab.

- Azt mondja nincs nála több. – mondta a fiú és megint végigmért.

- Hagyd, vele foglalkozom én. De siess, mert a következő megállónál leszállunk. – a fiú tovább ment ő pedig felém fordult. – Úgyis kell valaki, akivel megszökhetünk. – nem esett le egyből, de mikor megértettem, akkor kezdett el egy kicsit görcsölni a gyomrom a félelemtől. Megragadta a felkaromat és durván az egyik ajtóhoz ráncigált.

A fiú épp végzett, amikor megállt a metró.

- Ha hívjátok a rendőrséget, - fordult még vissza a nagydarab az emberekhez – tudjátok, mi fog történni vele. – azzal meglóbálta előttem a pisztolyát.

Kinyílt az ajtó és a férfi villámgyorsan vágta zsebre a fegyvert. Nem ellenkeztem. Sosem szerettem a felhajtásokat. Egyébként is tudtam, hogy nincs sok esélyem ellenük.

Csendben haladtam a két fickó között, akik idő közben levették a csuklyájukat. De nem mertem egyikre sem ránézni. Csak hagytam, hogy sodorjon az ár.

Fel a mozgólépcsőn, át egy embertömegen, majd újra egy sor mozgólépcső, és végre kint vagyunk a levegőn.

Az állomástól nem messze levő emeletes házba mentünk ahol a hátizsákot kipakolták és mentünk tovább. Csak néhány bankjegyet vettek magukhoz, aztán beszálltunk mindhárman egy kocsiba és kifordultunk a főútra.

Végre elég bátorságot vettem és megnéztem magamnak őket. A nagydarab idősebb volt, negyven-ötven éves. Kissé pufók arca és sörhasa. Félig kopaszodott és fekete hajában már látszottak az ősz hajszálak. Ő vezetett.

A fiatalabb fiú nálam talán csak egy-két évvel volt idősebb. Fekete göndör fürtjei, sötét mélyen ülő, mégis barátságos szeme volt. Nem volt vékony, de nem is túl izmos. Viszonylag helyes, de nem volt tipikus férfiideál.

Felhümmögtem. Milyen ostoba vagyok. Pont ilyeneken gondolkodom, amikor elraboltak és pánikolnom kéne. De nem féltem. És fogalmam sem volt, hogy miért.

Az autót az egyik nagyobb áruház parkolójában állították le. A nagydarab férfi kiszállt.

- Te maradj itt, és vigyázz rá. – adta ki a parancsot.

- Fogd be Tuck. – mordult rá a fiú.

A férfi megvonta a vállát és elment. Hosszú és kényelmetlen csend állt be közénk. Mikor már nem bírtam tovább a feszültséget, fogtam magam és kiszálltam az autóból. Csak néhány lépést tettem, mikor a fiú utolért és megragadta a karomat.

- Hova-hova? – kérdezte ugyanazon a goromba hangon, amelyiken a barátjával beszélt.

- Csak kinyújtóztatom a lábam. – közöltem vele, mintha ez lenne a legtermészetesebb, mikor elrabolják az embert. –Elzsibbadtam a semmittevésben.

- Mars vissza. – parancsolt rám, és amikor nem mozdultam, maga ráncigált vissza.

Tuskó – gondoltam és összefontam magam előtt a karomat.

Végre visszajött a Tucknak szólított egyén és elindultunk. A város egyik elhagyatott negyedébe mentünk. A csövesek laktak itt. A fiúk leparkoltak az egyik sarkon, majd kivették azt a néhány tucat élelmiszert, amit Tuck vásárolt. Nekem is adtak egy zacskót és megparancsolták, hogy osztogassam. Nem értettem őket. Komolyan azért rabolnak, hogy utána szétoszthassák a szegényeknek? Ledöbbentett. Percekig csak álltam és néztem a sok hajléktalant, akik elrablóimnak köszönhetik az életüket. Néztem a hálás arcokat, a megkönnyebbült anyákat, a boldog öregeket. Milyen világban éltem eddig?

Egy szakadt ruhájú kisfiú kezdte el ráncigálni a nadrágom szárát. Rámosolyogtam és kivettem neki valamit a zacskóból. Boldogan szaladt el vele, megmutatva mindenkinek, hogy neki mije van. Odafordultam a mellettem fekvő öreg nő felé és neki is adtam valamit. Aztán sorban mindenkinek. És ők is megajándékoztak valamivel. Valaki egy mesével, másvalaki egy puszival, vagy egy simogatással. Egy mosollyal, egy szóval.

Elszorult torokkal szálltam be az autóba, amikor már mindennel végeztünk. A kocsi motorja felbőgött és Tuck kifordult a parkolóból. Elmélázva néztem az esti város fényeit, és közben felmerült bennem egy kérdés: Mi lesz ez után? Talán visszatérek jól megszokott életemhez és elfelejtem a mai estét, vagy folytatom, amit ma elkezdtem és elfelejtem az eddigi életemet.

- Ez jól esett. –mondta a fiú és kinyújtóztatta magát.

- Nekem is Robin. – mondta Tuck és befordult egy szűk utcába.

Leparkolt és kiszállt. De Robin nem mozdult.

- Köszönöm. – szólaltam meg.

Egy rövid csend után ő is megszólalt.

- Hazaviszlek. – mondta és átült a volánhoz.

Az út alatt csak akkor szólaltam meg, amikor mondtam, hogy merre menjen. Bő fél óra alatt megérkeztünk. Ő leállította a motort és várt. Nem akartam kiszállni a kényelmes kocsiból, de nem volt választásom.

- Köszönöm. – mondtam még egyszer és kinyitottam az ajtót. Kiszálltam és csak álltam ott. Robin sem indította el a kocsit. Az anyósüléshez mentem és bekopogtam. Robin lehúzta az ablakot. – Szeretnék még egyszer elmenni, ha lehet. – rám nézett és elhúzta a száját. – Ne félj, kitalálok valamit, amit elhisznek. – azzal hátat fordítottam neki és elindultam a családi villa felé.

- Várj! – kiáltott utánam. – Mi a neved?

- Mary. – mondtam és nem várva meg a következő kérdést beléptem a kapun és eltűntem a hatalmas bokrok között.