Őrület

Egy sziklán álltam. Alattam a tenger háborgott félelmetesen, veszélyesen. A hullámok hatalmas robajjal csapódtak neki a partnak újra és újra. Kiálló sziklák tették még veszélyesebbé az amúgy is halálos tengert. Felettem az ég hatalmas fekete fellegeket gyűjtött. A szél megállíthatatlanul ostromolta az arcomat, az orromba hozva a tenger sós illatát.

Újra lenéztem a mélybe, majd félve elrugaszkodtam a szikláról.

A medencében levő klóros víz csípte a szememet és az orromat és égette a torkomat. A vízen áthatoló, vakító nap melegített, de muszáj volt a felszínre mennem, mert nem kaptam levegőt. A kezemmel kapálózva végül sikerült a fejemet a víz fölé emelnem, és a friss levegő betódult a tüdőmbe.

Körbenéztem.

A Szahara forró homokja gyengéden hömpölygött mellettem. Azonban, pillanatok alatt behatolt a csizmámba és kényelmetlen lett. Szúrt, viszketett, elviselhetetlen volt. Az idő közben feltámadt meleg szél, a szemembe fújta a csillogó szemcséket. A szám megtelt az apró talajjal. Szomjasan és kimerülten mentem tovább remélve, hogy a következő bucka után meglátok valami vizet.

Felértem a buckára.

Az előttem elterülő város hatalmas házait az eső verte. A piszkos ablakokat a víz csíkosra mosta. A házak tövében felgyülemlett hulladékot elvitte és a földön összegyűlt koszmennyiségtől hamar feketévé vált. A kapucnimat a fejemre húztam, és a pocsolyákat kerülgettem. Mégis, csakhamar csurom vizes lett a sportcipőm és a nadrágom alja.

Befordultam a sarkon.

A tanár a helyemre parancsolt és én engedelmesen leültem egy üres székre. Szúrós szemét egy darabig rajtam pihentette, majd visszafordult a tananyaghoz. Próbáltam figyelni, de a délutáni nap nagyon elálmosított.

A barátnőm ébresztett.

- Fuss! – suttogta a fülembe és én gondolkodás nélkül, neki iramodtam. Azonban rövid időn belül szúrni kezdett az oldalam, zsibbadt a lábam és minden egyes kis kavicsban megbotlottam. De a futást nem bírtam abbahagyni, egészen addig, amíg neki nem mentem egy falnak.

Felálltam.

A tv-ből üvöltött a zene. A bútorokról ordított, hogy aranyból vannak. A falon lógó képek egy boldog családot ábrázoltak. A szememet és az orromat megcsapta a konyhából kiáramló égett étel szaga. A falon lógó tükörbe néztem, de a rám visszatekintő szempár nem volt ismerős.

Megfordultam a tengelyem körül.

A tisztás csendes volt. Az énekes madarak dalai kihallatszottak az erdőből.  Egy gally reccsent, a száraz falevelek zörögtek. A fűből kilógott két bolyhos fül, amely folyamatosan mozgott, figyelt, hallgatózott. Hűs szél simogatta meg az arcomat és édes illatot hozott magával.

Felnéztem az égre.

A hó éppen hullani kezdett…

2013.02.04.