Galambok

Álmosan ültem a főtér egyik padján. A délutáni nap melege okozta ezt, de én boldogan szívtam be a napfényt.

Szemügyre vettem az előttem elhaladókat. Egy szerelmes pár, néhány diáklány, egy nagymama az unokájával, egy üzletember, egy üzletasszony és még sokan mások. Valaki csak átment előttem, mások leültek egy padra, hogy beszélgetni tudjanak. Valaki pedig a galambokat etette.

A nagymama egy zacskóból szórta a madaraknak a kenyérmorzsát, miközben az unokája kergette őket. A galambok azonban nem hagyták magukat. Egy darabig csak vártak, míg a kisfiú eléggé közel ért hozzájuk, aztán felröppentek és távolabb tőle, újra leszálltak.

Én is csináltam ilyet, amikor kicsi voltam. Sőt, emlékszem, hogy egyszer sírva is fakadtam, mert nem tudtam elkapni őket. Azonban így felnőtt fejjel kicsit másképp gondolok ezekre a madarakra.

Sokan úgy gondolják, hogy piszkosak és gusztustalanok. Szerintem azonban ők a szabadság és a szeretet jelképei. Olyanok, mint mi, emberek. Hiszen, ahogy a galambok is mindig elszállnak előlünk, nehogy bezárjuk őket, úgy hátrálunk meg mi is a bezártság elől.

Az a madár, amelyik hagyja magát elkapni, annak letörik a szárnyát és nem repülhet többet. Az az ember, akit be lehet skatulyázni, attól elveszik az álmait a repülésről.