Édesapám

Az édesapámmal gyakran járunk ki az erdőbe. Legtöbbször ő rángat el minket otthonról, és mi a szájunkat húzogatva állunk fel az asztal mellől. Azonban a végére mindig örülünk, hogy elmentünk.

A békés erdőben visszhangzik a talpunk alatt ropogó hó. Cinkék zengik be a levegőt, és az erdő illata szépen beszivárog az orrunkban. Érezzük az avar, a fák és az erdei állatok kicsit csípős illatát, halljuk a közelben folyó patak csobogását.

Ha egy pillanatra megállunk és körbenézünk, láthatjuk és hallhatjuk, ahogy a riadt őzek és vaddisznók eltűnnek a fák sűrűjében.

Egy friss ösvényt követünk, amit nemrég még az őzek használtak. Előttem édesapám halad, mögöttem az öcsém. Halkan, csendben lépkedünk, hogy ne ijesszük meg az erdőt.

Nézem édesapám lábát. Néha belebotlik egy mohával benőtt vékony fatuskóba. Nem esik el, de én már tudom, hogy ott nagyot kell lépnem. Majd megint elbotlik, és megy tovább.

Előttünk megy, ő mutatja az utat, vezet minket, hogy el ne essünk.