Boszorkány

A fekete alak lassan ment végig az ösvényen. Hosszú fekete csuhája a földet simogatta. Arcát eltakarta a fejére húzott csuklya, de kilógott alóla a csípőjéig érő fekete haja. A sötét erdő hatalmas fái között olykor-olykor beszűrődött a telihold fénye, megvilágítva az utat.

Félelmetes hangok hallatszottak ki a fák mögül, de az alak nem félt. Ismerte az erdőt, és az erdő is ismerte őt. Levelek szállingóztak körülötte, hogy üdvözöljék, de ő nem törődött velük, csak ment, nehogy elkéssen.

Valahonnan füst szállt fel és a felé fújó szél elhozta a frissen sült vadhús illatát is. Letért az ösvényről, hogy megnézze, kik táboroztak le a közelben. Átlépett néhány kiálló gyökéren, átverekedte magát két bozót között, amik utána akarta kapni, de könnyű ruhája átlebegett fölöttük. A száraz avar meg sem szólalt könnyű léptei alatt, így észrevétlenül került a tűz közelébe. Egy nagy törzsű fa mögé bújva figyelte a tűz körül ülőket. Oldalukon lógó kardból rögtön tudta, hogy katonák, mély hangjuk pedig duruzsolásként ért el hozzá. A szavaikból ugyan nem értett semmi, de nem kellett közelebb mennie ahhoz, hogy tudja, miről tanácskoznak; őt keresik. Halkan, ahogy jött, úgy ment el. A hatalmas fa pedig védelmezte őt.

Lassan lépkedett tovább az ösvényen. Remélte, hogy a katonák, reggelig már nem akarják üldözni, addig meg szeretne a legtávolabb eljutni.

Már órák hossza ment, de egy pillanatra sem állt meg. Az idő neki kedvezett, a telihold kísérte útján. Azonban az éjszaka lassan elmúlt és ő kimerülten állt meg egy pillanatra. Felemelte a fejét, hogy még lássa a Hold utolsó sugarait. A kékes fény körbeölelte fiatal arcát, és előhívta szépségét. A lány egy pillanatra behunyta a szemét, élvezte a pillanatnyi békét, majd elszakítva magát a fénytől újra elindult.

A Hold eltűnt a fák mögött és egy pillanatra teljes volt a sötétség. A lány azonban nem állt meg. Biztos léptei visszhangzottak a néma erdőben. Majd felkelt a Nap és a fák lábainál halvány fény derengett. A napsugarak útját egy-egy időnként leeső levél törte meg, hogy aztán földet érve újra arany színben pompázzon az erdő.

Az idő haladtával a Nap egyre feljebb kúszott az égre, és egyre melegebb lett. A lány kifulladva állt meg egy kis domb tetején. Nem messze onnan, ahol állt egy kis falucska terült szét. Az emberek sürgölődtek, tették a dolgukat. Ki a mezőn, ki az istállóban, ki pedig a házban tevékenykedett. A lány megkönnyebbülve indult el a falu felé, de mindvégig a fák takarásában maradt. Nem akart feltűnni, hiszen akkor vége lenne az életének.

Óvatosan közelítette meg az egyik istállót, majd egy gyors mozdulattal az ajtó mögé ugrott a fák takarásából. Az istállóban szerencséjére nem volt senki, így feltűnés nélkül tudott elbújni egy köteg széna mögött. Fáradtan feküdt be a rögtönzött fekhelyére és szinte azonnal el is aludt.

-"-

Valakik beszélgettek az istállóban és erre ébredt. Valószínűnek tartotta, hogy az istálló tulajdonosa és az egyik barátja az.

- Hogy van a fiad? – kérdezte a barát, de a tulajdonos csak sóhajtott.

- Valószínű, hogy nem éli túl a ma estét. – hangjában hallatszott, hogy megviseli a dolog.

A lány egy pillanatra kikukucskált a rejtekhelye mögül, hogy lássa a beszélgetőket. A két férfi neki, háttal, szótlanul végezték a munkájukat. A lány csendben visszabújt és elhatározásra jutott. Úgyis hamarosan mennie kell tovább, akkor miért ne segítene út közben a kisfiúnak. Elmegyek hozzájuk, meggyógyítom és megyek is tovább – gondolta, és csendben várakozott.

De a két férfi csak nem akart távozni. Órákig elvoltak azzal, hogy kitakarítsák a boxokat, vizet, friss, szalmát és almot tegyenek le. A lány olykor-olykor összerezzent, amikor túl közel kerültek a rejtekhelyéhez. Azonban a sarokban teljes volt a sötétség, és a rá terített fekete köpeny teljesen eltakarta.

Végül a férfiak elmentek, így a lány megnyugodva sóhajtott és előjött a sarokból. Lassan, óvatosan, körültekintően hagyta el az istállót, és ment a mellette levő házhoz. Összegörnyedve nézett be az egyik ablakon, hogy felmérje a terepet. Az egyetlen szobából álló házban a fal mellett volt a konyha, vele szemben a kandalló, a szemközti sarokban a földön elterülő fekhelyek, középen pedig egy nagy asztal és néhány szék. A fekhelyeknél három alakot látott. Kettő állt a harmadik pedig feküdt és remegett a láztól. Az álló alakok hirtelen az ablak felé fordultak, de addigra a lány már rég lebukott. Mikor már úgy gondolta, hogy nincs baj újra felegyenesedett és benézett megint az ablakon. A két alak egymással beszélgetve mentek az ajtó felé. Eljött a pillanat – gondolta a lány és egy lépést hátrált. Kezét a falra rakta, a szemét pedig lehunyta. Csendben koncentrált, míg a körvonalai el nem halványultak. A keze átesett a fal túloldalára, majd pedig belépett a házba.

Kinyitotta a szemét és leemelte a csuklyáját a fejéről. Rámosolygott az elképedt, sápadt fiúra és lassan elindult felé. A fiúcska nem kiabált segítségért, de talán a betegsége miatt nem is tudott volna. Sápadt arcán izzadtság gyöngyözött, a szeme pedig fáradtan csillogott. Azt hitte angyalt lát, így a lány felé nyújtotta, vékony kis kezét. A lány pedig megfogta azt, leült mellé, majd a kisfiú tenyerébe lehelt. Másik kezét a lángoló homlokára tette, és halkan mormolni kezdte a varázsigét. Érezte, ahogy a fiúnak lassan megnyugszik a légzése, már nem izzad és a láza is lement. Mikor befejezte a mormogást, megcsókolta a fiú két lehunyt szemét, majd elengedte a kezét és felállt. Még egy pillanatig elnézte a mozdulatlan fiút aztán megfordult, hogy ott távozzon, ahol bejött, de szeme megakadt az ajtóban álló anyán. A nő megdöbbenve nézte a szoba közepén álló lányt. A szeme ide-oda járt közte és a fia között, de még mielőtt segítségért kiálthatott volna, a lány újra magára kapta a csuklyáját és kiment mellette az ajtón. Gyors léptekkel haladt végig ez úton. Léptei nyomán az emberek mind elhallgattak, és a megdöbbenés miatt senki egy szót vagy mozdulatot nem tett.

Az emberek csak akkor ocsudtak fel, amikor a fiú anyja kirohant a lány után, és azt kiabálta:

- Boszorkány! Boszorkány! Megölte a fiamat! – a mondat végére elcsuklott a hangja és végül zokogásban tört ki.

A lány még egy pillanatra hátra nézett, szemében őszinte részvét, majd besurrant az erdő fái mögé.

Mire a falusiak feleszméltek, a lány már nem volt sehol. Mindenki egyszerre szólalt meg, hajtóvadászatot akartak indítani. A nagy hangzavarban egy kisfiú ment oda az anyjához és meghúzta a szoknyája szélét. Az anya könnyein át nézett gyermekére.

- Anyu, mi ez a hangzavar? Nem tudok aludni. – és álmosan megdörzsölte a szemét.

A nő nem tudott megszólalni, csak nézett halottnak hitt gyermekére. Majd újra megeredtek a könnyei, de ezúttal az öröm okozta ezeket a könnyeket. Szorosan magához ölelte a gyermeket, és csak zokogott. Először csak egy ember látta meg őket, így ölelkezve az utca közepén, majd még egy, és végül mindenki elhallgatott. Senki sem mondott többet a hajtóvadászatról, senki sem rohant a lány után, csak álltak csendben figyelve az anyja karjai közt izgágán mocorgó gyereket.

A csendet a katonák törték meg, akik idő közben megérkeztek.

- Nem láttak errefelé egy hosszú, fekete hajú lányt, fekete köpenyben? – kérdezte a kapitány.

A gyermekét ölelő nő felemelte a fejét. Egy pillanatig gondolkodott, hogy mit tegyen majd felemelte a kezét és a városba vezető útra mutatott. A falusiak egy emberként emelték magasba a karjukat mutatva a katonáknak az utat. Ők pedig megsarkantyúzták lovaikat és rátértek az útra.

-"-

A lány az erdőből figyelte a jelenetet. Nézte a távolodó katonákat. Ajkai önkéntelenül mosolyra húzódtak. Aztán megfordult és elindult az ellenkező irányba.