Az én nagymamám :)

Egyszer az egyik ismerősöm azt mondta: „Észrevettétek, hogy az öregek, már csak a betegségről, halálról tudnak beszélgetni?”

Eszembe jutott ez a mondat, amikor a buszon hazafelé menet egy öreg néni beszélgetett a másikkal.

- Jaj, Marika képzeld, már megint fáj a lábam a visszértől. – sóhajtott és a lábát masszírozta.

- Ne is mond. – legyintett a másik. – Én tegnap alig bírtam felkelni az ágyamból annyira fájt a vesém. – panaszkodott ő is.

Elmosolyodtam és kinéztem az ablakon, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni, amint tovább beszélgetnek.

- Bezzeg mikor fiatal voltam, mennyivel jobb volt a világ.

Ezen elgondolkodva utaztam tovább. Vajon tényleg jobb volt a világ, úgy nyolcvan évvel ezelőtt? Az első és a második világháború okozta sebek az emberek lelkén ennyivel, jobbak lettek volna a mai világnál. Nem hinném. Nekem mindkettő nagymamám mesélt már a háborúról, és mindketten bizonygatták, hogy nem volt jobb világ.

De így legalább részben érthető, hogy miért ilyen megkeseredettek az öregek.

Az én nagymamám, amikor elmegyek hozzá, mindig az az első kérdése: „Te, hogy vagy?” És én beszélhetek vele bánatomról, örömömről, szerelmemről, csalódásomról, sikereimről, bukásaimról. Ő együtt örül, együtt szomorkodik velem, és bíztat minden bukásom után. Velem együtt szerelemes és velem együtt csalódott.

Ő is beszél halálról, betegségről, amiről tud is, hiszen már rengeteget műtötték, és már élt a II. világháborúban. De ezek mellett beszél a dédunokákról, akik nemrég látogatták meg, beszél egy másik unokája sikeréről és beszél az apró örömeiről. Örül mindennek, főleg annak, ha beszélünk vele és elmondjuk, hogy velünk mi van.

És mikor elfelejt valamit, csak annyit mond: „Bolond vénasszony” és nevet.

Elgondolkodtam ezen az öregség dolgon és arra jutottam, hogy sok öregember, igenis lehetne boldog, csak ők inkább siratják az ifjúságukat.

Az én nagymamám boldogan emlékezik az ifjúságára, de tudja, hogy azok az idők már nem térnek vissza. Inkább annak örül, hogy mi fiatalok még vagyunk neki.