Mosoly

Körbenéztem. A teremben mindenki ugyan azt a Maszkot viselte. Mosolyogtak, legalábbis ezt mondták, de leginkább, egy ördögi vigyorra hasonlított.

Mikor először beléptem ebbe a helyiségbe, én is kaptam egy ilyen maszkot. Egy ideig szörnyen éreztem magam benne, de aztán hozzám nőtt. Egyre gyakrabban és gyakrabban vettem fel és szinte már mindig rajtam volt.

Pedig majd meg lehet fulladni benne. Nem tudom miért, de még mindig jobb volt, mintha nem hordanám. Annak ellenére, hogy féltem tőle. Elég rémisztő volt, főleg ahogy körbenézve látom, hogy mindenki arcán ez a torz vigyor köszön rám.

Figyeltem az embereket, ahogy egymással beszélgetnek, pedig azt sem tudják, ki a másik.

Valaki hozzám is odajött és beszélgetést kezdeményezett. De mivel nem vagyok túl bőbeszédű, ezért ez hamarosan kudarcba is fulladt. Az alak odébb állt, én pedig hazamentem.

A szobámban álltam a tükör előtt, és figyeltem a rezdületlenül mosolygó arcot. Majd fogtam és óvatosan levettem. A Maszk alatt egy fáradt szemű, szomorú lányt láttam. Sápadt volt és beteges. És még az arccsontja is kiugrott.

Nem akartam elhinni. A kezem lassan, gyengéden az arcomhoz emeltem és végig húztam a kiugró csonton. Az én arcom.

Letettem a Maszkot, és hozzáláttam az otthoni munkához.

Másnap az első dolgom az volt, hogy felvegyem a Maszkot. Azután felöltöztem és elmentem az iskolába. Körbenéztem a vidám arcú embereken. Ők is ugyan azt a arcot viselték, mint én. Mindenki mosolygott, és ez egyre jobban zavart, de nem tettem ellene semmit.

Iskola után visszamentem a terembe. Nem tudom, miért jövök ide nap, mint nap, de valamiért muszáj.

Már lassan egy órája, hogy ott álltam az egyik sarokban és figyeltem.

Aztán hirtelen olyan történt, ami eddig soha. Egy fiú lépett be a terembe. Ő is mosolygott, de nem úgy, mint én, vagy akárki más ebben a teremben, vagy városban.

Neki is adtak egy maszkot, de nem vette fel. A kezében fogta még akkor is, amikor elvegyült az emberek között. Elvesztettem szem elől. És végül meg is feledkeztem róla.

De következő nap megint eljött. Aztán minden nap. A negyedik alkalommal odajött hozzám is és megállt mellettem.

- Te minden nap itt állsz. – jelentette ki büszkén.

- Innen mindenkit látok. – mondtam közömbösen.

- Valóban. – és, hogy bebizonyítsa, hisz nekem, körbenézett.

Egy darabig csend volt közöttünk. Amit végül ő tört meg.

- Tudod te vagy az egyetlen, aki még nem kérdezte meg, hogy miért nem viselem ezt a vackot. –mondta és rám nézett.

- Te dolgod.  – mondtam anélkül, hogy ránéztem volna.

- Kérdezhetek?

Megvontam a vállam.

- Te miért hordod?

A Maszk miatt nem láthatta, de ledöbbentett ez a kérdés. Ránéztem. Tényleg. Miért is?

- Mert mindenki más is viseli. – mondtam végül, pedig tudtam, hogy ez csak részben takarja a valóságot.

- Hát persze. – mondta miközben a poharát bámulta. – Csak tudod, nem hiszem el, hogy csak ennyire lennél hivatott. Olyat csinálni, amit a többiek, azt mindenki tud. De, ezzel nem változik semmi és minden unalmas marad. – és felém fordult. – Pedig az ember sok mindenre képes. Akár egyedül is. – rám mosolygott és elment. Én pedig utánanéztem. Hosszan, még akkor is, amikor már rég eltűnt a szemem elől.

Mikor magamhoz tértem, összeszedtem magam és én is elmentem. Nem egyenesen haza, ahogy szoktam, hanem egy kis kerülővel, hogy tudjak gondolkozni. Nem sokra jutottam. Mit akart ezzel mondani? És miért akart összezavarni? Hiszen ez a legegyszerűbb módja az életnek. Miért akar kitépni ebből?

Végül nem jutottam semmire és hazamentem. Megálltam a tükör előtt és feltettem a kérdést: Ki vagyok én? Néztem a rám meredő arcot, néztem ezt a semmit mondó tekintetet. Ki vagyok én? – kérdeztem magam újra és újra. És biztos voltam benne, hogy nem a tükörben levő alak az. Lassan felemeltem a kezem és levettem a Maszkot. Újra belenéztem a tükörbe. Igen. Ez vagyok én. Kicsit sápadt, beesett arcú, kicsit fárad. Nem tökéletes, de nem is kell annak lennie. Gyakran hibázik, gyakran felejt el fontos dolgokat. Gyakran butaságot mond és hülyét csinál magából. De pont ezért ő, ezért más, mint a többiek. Pont ezért különleges, pont ezért személyiség. Ránéztem a kezemben tartott maszkra. Az szüntelenül mosolyogva ígért egy kellemesebb, jobb világot, ahol nem kell semmit sem tennem. Igen. Sokkal kényelmesebb lenne visszavenni és viselni. De akkor megint minden nap belenézhetek ebbe az utálatosan vigyorgó képbe és ennél jobban semmit sem utáltam.

Megpördültem a tengelyem körül és teljes erőmből a falhoz vágtam a Maszkot. Az darabokra hullott és belepte az egész szobát.

Nem volt megerőltető, amit csináltam, mégis levegő után kapkodtam. Percekbe telt mire megnyugodtam és kiegyenesedtem. Soha, soha többet nem tagadom meg, hogy ki vagyok. Fogtam a seprűt, a lapátot és feltakarítottam. A szilánkokat nem akartam egyszerűen kidobni. El akartam tüntetni még a létezését is el akartam felejteni. Így elégettem az egészet.

Néztem, ahogy a tűz elemészti az egész eddigi életemet. De nem bántam meg. Mélyen beszívtam a levegőt és hátat fordítva a tűznek elindultam egy új úton. Egy izgalmakkal teli, saját úton.

Egy pillanatra megálltam és az égre emeltem a szemem. A nap vakított, de nem zavart. És a következő pillanatban saját magam is megleptem, mert egy megkönnyebbült, széles mosoly terült el az arcomon.

2012.01.17.