Köszönöm

Fárasztó napja volt. És most még a barátai is kiakasztották. Vagyis azok, akikről azt hitte, hogy a barátai.

Hogy lehetnek ezek ennyire érzéketlenek. Ő is emberből van. Attól még, hogy sokszor bolondozik. Attól még tudja, hogy mi folyik körülötte.

A sírás szélén állt. De nem akart sírni, addig, amíg haza nem ér. Majd otthon, a szobájában, ahol senki sem bámulja úgy, mintha egy dilinyós lenne.

Ősz volt és szemerkélt az eső. A város alvégén lakott. Az oda vezető kis utcák csendesek voltak. Jobbra a park, balra pedig kertes házak terpeszkedtek.

Csak egy gondolat volt. Egy röpke fohász. Csak egy kis remény, hogy nincs egyedül és van, aki még most is gondol rá. Csak egy apró örömöt kért.

Szerette a mókusokat. És azok ebben az évszakban nem voltak ritkák. Már többször látta, ahogyan felsurrannak a fára, vagy egyikről a másikra ugrálnak.

Csak egy gondolat volt.  „Mi lenne, ha egy mókus csak úgy átfutna előttem az úton.” Aztán ment, tovább küszködve a könnyeivel.

A semmiből jött és a semmibe ment. A mókus az orra előtt szaladt át az úttesten és tűnt el a park fái között.

Megtorpant. Halványan elmosolyodott, majd az égre emelte a tekintetét és annyit mondott „köszönöm”. Majd ment tovább.

Van remény, hogy nem hiába vagyunk itt a Földön.

2013.01.13.