Egyedül?

Már megint ez az érzés. Egyedül vagyok.

Mellettem az emberek csevegnek, bolondoznak egymással, én pedig itt ülök mellettük és csak hallgatom őket. Néha okosan bólogatok, vagy éppen felnevetek, de nem vagyok nélkülözhetetlen tagja a beszélgetésnek.

Figyelem őket, ahogy nevetve fejtik ki gondolataikat. Hirtelen nekem is támad egy ötletem, vagy egy értékes hozzászólásom, de nem hagyják, hogy közbeszóljak.

Csüggedten babrálok a teáscsészémmel. Vajon tudják-e, hogy ott vagyok? Vagy egyszerűen nem is érdekli őket. Néha az az érzésem, hogy nem hiányolnának, ha ott sem lennék. Csak fel kéne állnom és elmennem, hogy erről megbizonyosodjak. De még sosem mertem ezt megtenni.

Igazából örülök, hogy nem kell megszólalnom. Hiszen tudom, hogy amint kinyitom a szám, elfelejtem, amit mondani akartam. De mégis fáj, hogy nem vesznek észre.

Utálom őket.  A mosoly az arcomról már rég leolvadt. A térdemet felhúzva próbálom magam minél kisebbre összehúzni, hogy még véletlenül se vegyenek észre. Szeretem őket? Eddig azt hittem, hogy igen, de most, hogy itt ülök láthatatlanul, észrevehetetlenül, feltör bennem a harag.

Sírni akarok.

Miért is vagyok akkor itt?

Mert azt hittem, hogy élvezni fogom.

A fejemet lehajtottam és becsuktam a szemem. Ne lássam őket.

Csak legyen vége már. El akarok menni.

- Mi a baj? – kérdezte valaki a hátamra téve a kezét.

Felkaptam a fejem és a szemébe néztem.

- Semmi. –hazudtam, és sírva fakadtam.

Eltartott egy darabig, mire megnyugodtam, de akkor már újra mosolyogtam. Én hülye. Itt aggódnak értem, miközben csak az a bajom, hogy nem figyelnek rám eléggé. Ostoba érzéseim vannak, miközben csak nekem kéne jobban odafigyelni, vagy egyszerűen csak élvezni, hogy végre velük vagyok.

- És veled mi van? – kérdezték.

A néhány perce még stabilan álló fal most romokban hevert. Majd azt mondtam:

- Semmi. – de ezúttal nem hazudtam.

A fal ugyan ledőlt, de nekem még meg kell tanulnom bízni másokban. Bízni abban, hogy ők akkor is látnak, ha láthatatlan vagyok.