Bohóc

A bohóc ott állt a sarkon. Nem sokan vettek róla tudomást. A lufi állatai pedig nem fogytak. Egy pár, öreg nénik, üzletasszony, egy bankár, egy csoport fiatal. Mindenki úgy ment el mellette, hogy rá se néztek. Ő pedig szüntelenül mosolygott. Pedig a festék alatt egy kicsit sem volt vidám.

Sóhajtott egyet és megint próbálkozott egy arra sétáló gyermekes anyukával.

- Anya nézd. – kiáltotta a kisfiú és rámutatott a bohócra. – Kaphatok olyan lufit?

A bohóc lehajolt hozzá és felsorakoztatta előtte az egész gyűjteményét.

- Ezt akarom. – mondta a kisfiú egy kutyára mutatva.

A bohóc odaadta neki, az anya kifizette és mentek tovább. Hamarosan egy egész gyereksereg vette körül a mosolygós embert. A lufi állatok gyorsan elfogytak és a bohóc megelégedve magával, hazament.

A tükör előtt állva mondta magának: Holnap is kimegyek, ha másért nem a gyerekek miatt.

Szomorúan baktattam az úton hazafelé a suliból. Nagyon rossz napom volt. Láthatatlanul ballagtam, magamba roskadva a sírás szélén. Összevesztem mindenkivel, akivel csak lehetett. Minden rosszul sikerült, amihez csak hozzányúltam. Minden olyan szürke volt, élettelen, elviselhetetlen. Dühösen kaptam fel a fejem, amikor egy idegen hozzám szólt.

- Egy lufivirágot?

Ránéztem a festett arcra és magamat láttam. Egy szüntelenül mosolyra ítéltet. A virág felé nyúltam, és mintha egy kifestőben lennék, a világ felöltötte színeit, élettel telt meg. Rámosolyogtam a bohócra, fizettem és távoztam.

Otthon a virágot egy vázába tettem és szem előtt hagytam, hogy tudjam: a mosoly nem annak a jele, hogy jól vagy, hanem annak a jele, hogy képes vagy túltenni magad a problémáidon, azáltal, hogy a szemébe röhögsz a sorsodnak.

2013.01.26.