Te vagy az Angyalkám!

A levelet az asztalomon találtam este, amikor haza értem. Messziről lerítt róla, hogy nem hivatalos dokumentum, ezért mielőtt bármit tettem volna, körbenéztem és ellenőriztem mindent. Amikor beléptem a szobába, minden úgy volt ahogy hagytam. Az idegen betolakodók ellen felállított csapdáim is a helyükön voltak. A kis fogpiszkálót én vettem ki az ajtó réséből, amikor beléptem a szobámba. Pontosan tudtam, meddig nyithatok be, anélkül, hogy beleütköznék a székbe, amit a hívatlan vendégek ellen tettem oda. Még a padlótól egy milliméterre kifeszített cérna is érintetlen volt.

Nem volt jele annak, hogy valaki járt a szobámban, azon az egy levélen kívül, ami továbbra is szemtelenül meredt rám az asztalomról.

Talán az ablakon törtek be – gondoltam és beljebb léptem a szobába.

Az ablak zárva volt. Az oda kihelyezett csapdáim is érintetlenül meredtek rám, így a rejtély továbbra is felfoghatatlan volt.

Mielőtt bármihez hozzányúltam volna, elővettem a zsebemből egy gumikesztyűt, melyet, mióta bűnügyi orvostan hallgató vagyok, mindig tartok magamnál. Az asztalom legfelső fiókjában tiszta zacskók várakoztak az ilyen és ehhez hasonló esetekhez. Gondosan eltettem a bizonyítékot, majd a táskámba rejtettem. Holnap az lesz az első, hogy megvizsgálom. Most azonban pihennem kellett.

Elviselhetetlenül fáradt voltam, az ágyban fekve mégsem tudtam aludni. A plafont bámultam és azon agyaltam, hogyan volt képes a tettes becsempészni a levelet. A családomban szokás volt karácsonykor angyalkát húzni, így csökkentve mindenkinek a kiadását. Mégsem tudtam elképzelni, hogy valamelyikük képes lett volna egyedül végrehajtani ezt a műveletet. Vagy többen kellettek hozzá, vagy valaki más csinálta. De vajon ki? – pörgettem tovább kimerült agyamat. És miért most? Mindjárt vége van az adventenek és karácsony van. Egészen eddig nem kaptam semmit, most meg ez a rejtélyes levél... Nem tudtam vele dűlőre jutni.

Hajnalban szenderedtem el és reggel arra ébredtem, hogy a legkisebb húgom ugrál az ágyamon. Miközben én benne fekszem.

Anyám második házasságából származott, hatalmas korkülönbség volt közöttünk. Így történhetett, hogy míg ő az óvodában taposta az utolsó évét, addig én az egyetemen.

– Bátyus! – kiabálta teli torokból, miközben véletlenül a medencémre ugrott és akkorát tanyált, hogy rám zuhant és lefejelt.

– Zoé – nyögtem fel, zsebkendő után kutatva, mert éreztem, hogy eleredt az orrom vére. – Nem kellene már oviban lenned?

– Anya azt mondta ma elvisz vásárolni – újságolta könnyes szemmel, miközben a homlokát masszírozta.

– És miért ébresztettél fel? – mérgelődtem, miközben kikászálódtam a paplanom alól.

– Mert anya szerint elkésel a suliból.

Erre a kijelentésére megállt bennem a levegő. Mégis mennyi lehet az idő. A telefonom után kaptam és megnyugodva vettem tudomásul, hogy csak fél tíz.

– Még bőven aludhattam volna – hagytam magára Zoét a szobámban.

– Jó reggelt! – köszöntött az idősebb húgom. – Látom te is remekül ébredtél – nézett jelentőségteljesen az orrom élé tartott véres zsebkendőre.

Cat újságíró volt, már több éve dolgozott, még a tanulás alatt is, ennek ellenére, továbbra sem volt hajlandó kiköltözni a szüleink házából. Ő volt az egyetlen, akiről talán – de tényleg csak talán – el tudtam képzelni, hogy képes lett volna végre hajtani a tegnapi csempészést. Az volt az egyetlen bökkenő, hogy később jött haza, mint én, és korábban ment el. Nap közben ugyan haza látogathatott volna, de túl messze van a munkahelye ahhoz, hogy ezt csak úgy megtehesse.

Benyitottam az emeleti fürdőbe, mire a harmadik húgom hozzám vágta a törülközőjét és takarodásra kényszerített.

Ő minden bizonnyal képtelen lett volna végrehajtani egy olyan kifinomult műveletet. Mindenesetre kezdtem őt is gyanúsnak találni.

Vérző orral vettem célba a földszinti fürdőt. Az öcsém a konyhában reggelit készített, a zabpehely mellől köszöntött vigyorogva. Nem tudtam eldönteni, hogy kárörvendésből teszi ezt, vagy csak szimplán ennyire jó kedve van, hogy még velem is képes normálisan viselkedni.

Őt szinte azonnal kizártam, és a fürdőbe menekültem féktelen jókedve elől. Anyám ezt a pillanatot választotta hogy kijöjjön a hálószobájából.

– Veled meg mi történt? – láttam, hogy “Jó reggelt”-et akar kívánni, de mikor észre vette, hogy nincs jó reggelem, inkább nem tette, amiért rendkívül hálás voltam.

– Zoé.

Nem kellett többet mondanom, hogy értse. A sajnálkozást meghagyta magának és inkább a legkisebb csemetéje után eredt, hogy kiossza.

Anya jó természetű volt. Soha nem emelte fel a hangját. Mindig türelemmel nevelt minket, és pont amiatt, mivel ilyen békés volt, el nem tudtam képzelni, hogy becsempészett volna valamit a szobámba.

Anya egyszerűen nem lehetett. Ő az én szememben teljesen fedhetetlen.

A tükörben alig ismertem magamra. A fél arcom vörös volt az orromból patakzó vértől, a szemem véreresen meredt ki, és olyan táskák voltak a szemem alatt, hogy egy hétnyi ruhát el tudtam volna bennük pakolni. A kialvatlanság és a kellemetlen ébresztő meglátszott rajtam. Borotválkozni sem ártott volna már, de semmi erőm nem volt hozzá, így csak megvártam míg eláll a vérzés, és megmostam az arcomat.

– Kérek kávét! – könyörögtem a konyhába érve és anya már nyújtotta is felém a kedvenc bögrémben.

Nem említettem senkinek a levelet, az ebédlő asztalunk körül ülők viszont egyértelműen úgy néztek rám, hogy tudni akarják az okfejtésemet. Nem adtam meg nekik azt az örömet, hogy megmondjam nekik, fogalmam sincs mim történhetett.

– Megyek – mondtam és a szobámba menekültem.

Minél korábban elindulok, annál hamarabb tudom meg a tettes kilétét.

Alig bírtam magammal, míg öltöztem, vagy amíg a buszra vártam. Az út is iszonyatosan hosszúnak tűnt, mégis mikor beértem a laborba, azt se tudtam mit kell tennem.

Percekig ültem a fehér köpenyemben előttem a borítékkal és csak bámultam rá. Talán nem kéne ezt tennem. Talán egyszerűen csak élveznem kéne az ajándékot. Aztán eszembe jutott, hogy miért is lettem bűnügyi orvoszszakértő. Nem azért mert olyannyira érdekelt volna a boncolás. Azt az első évemben gyakorlatilag képtelen voltam végig nézni, nemhogy végig csinálni. De még csak azért sem, mert olyan nagy volt bennem az igazságérzet. Egyáltalán nem. Az oka egészen egyszerűen az volt, hogy mindig én voltam az egyetlen aki nem találta ki a karácsonyi angyalkáját. Ezt pedig annyira megalázónak éreztem. Egyszer megfogadtam, hogy csakazért is kiderítem. Ezt pedig törvényes keretek között csak így tehettem meg. Igen – lelkesedtem fel újra. – Azért vagyok itt, hogy kiderítsem az igazságot.

Elővettem az eszközeimet, és nekiláttam a munkának.

Hosszadalmas volt. A kis ecsetemmel végig poroltam a borítékot ujjlenyomatok után kutatva, de amikor nem találtam semmi nyomot, majdnem feladtam.

Még az elején vagy, meg tudod csinálni – kellett az új dömping, mely lenyomta a halkan sutyoró lelkiismeretemet. A családom DNS-e és ujjlenyomata benne volt a rendszerben, természetesen írásos engedélyükkel és csak én használhattam fel őket. Ahhoz azonban, hogy hasznukat vegyem muszáj lenne találnom valamit.

A legnagyobb elővigyázatossággal bontottam ki a borítékot, minden mozdulatomat megfontoltan hajtottam végre, mégis sikerült egy aprócska hasadást okoznom a papíron. Talán nem lesz belőle baj. – győzködtem magam.

Megvizsgáltam a ragasztót is, mielőtt kivettem volna a levelet belőle, de teljesen tiszta volt. Aki ezt csinálta, mindenre gondosan odafigyelt.

A borítékban egy összehajtogatott papír volt, az üzenet újságokból kivágott betűkkel volt megírva.

“Az Angyalkád figyel téged…”

A három pont volt a legfélelmetesebb az egészben. Mégis miféle fenyegetés ez?

Egyenként választottam le a felragasztott betűket, biztosra vettem, hogy van alattuk valami nyom, várakozásaimmal ellentétben azonban minden teljesen tiszta volt.

Mérgesen toltam el magamat az asztaltól és hagytam, hogy átguruljak a fél szobán.

– Mégis, hogy lehet ez? – dühöngtem a hajamat tépve.

– Megint a karácsonyi húzáson dolgozol? – kérdezte Tom, a kollégám, aki már jól ismerte a megszállottságom okát.

– Ezúttal kifogott rajtam - fújtam ki az összes levegőmet.

– Megnézted a borítékot?

– Igen.

– A ragasztást is?

– Igen.

– A levelet?

– Check.

– A betűk alatt is?

– Check.

– A boríték belsejét?

Tom mindig tudott mondani valamit, amit kihagyok. Vissza gurultam az asztalhoz és kifordítottam a borítékot. Átvizsgáltam. Az izgatottságom a torkomban dobogott, majd csalódottan tettem le mindent a kezemből. Ez teljesen felesleges volt. Idén sem tudom meg ki húzott.

Már tényleg mindent megnéztem, és nem találtam semmit. Lélekben felkélszültem a megalázásra, amikor teljesen véletlenül megláttam egy egészen apró bizonyítékot. Az asztalomra egy szempilla esett. Talán akkor amikor kifordítottam a borítékot? Vagy az enyém? Mindenesetre ellenőriznem kellett.

Pár perc múlva kiderült, hogy nem az enyém.

Akkor jöhet a családom.

Órák teltek el, mire mindenkit leellenőriztem, végül azonban nem sikerült egyikükhöz sem kötni.

Megnéztem Tomra is hátha csak óvatlanságból került oda, de hamar kiderült, hogy az övé sem.

Nekiláttam egy egész adatbázis-ellenőrzést futtatni és csak vártam.

És vártam.

És vártam.

Haza kellett volna indulnom, de nem tudtam ott hagyni a lázasan dolgozó számítógépemet.

Aztán mégis feladtam és elindultam.

Majd visszaültem. Feladtam és visszaültem, miközben a gép csak pörgette a képeket és kereste az egyezést.

Anya késő este írt egy SMS-t, hogy hol vagyok, de nem válaszoltam neki. Nem akartam úgy haza menni, hogy nem tudom a választ.

Éjfélig ültem ott.

Utoljára álltam fel, hogy haza induljak, mikor végre diadalmasan megállt egy személynél a keresés.

A gépen felvillanó kép ismerős volt, de egyértelműen nem a családtagom. Nem értettem, hogy mit keres Ő itt.

Döbbenetemet még az a diadalérzet sem mualsztotta el, hogy már biztos voltam benne, ki az angyalakám.

Nem tudtam haza menni. Így nem.

Az akta szerint a gyanúsított nagyon veszélyes volt. Órákig ültem tanácstalanul az elém táruló képet bámulva. Tom már órák óta magamra hagyott, így senki nem volt ott velem, akinek kikérhettem volna a tanácsát. Erőtlenül dőltem le a szoba sarkába helyezett kanapénkra. Nem akartam, és ha valaki megkérdezte volna, nem is tudtam volna megmondani az okát, de sírni kezdtem.

Nem tehetem ezt Vele!

Viszont, ha nem teszek semmit, akkor nagyobb baj is történhet.

Igen, az Ő védelmében szólnom kellett a rendőrségnek.

Szombat volt már öt órája. Hamarosan együtt lesznek, hiszen ilyenkor mindig együtt vannak. Együtt csinálnak dolgokat, amiket csak ők értenek, és amikre csak nekik van szükségük.

A rendőrségnek akkor szóltam, amikor leszálltam a buszról az utcánkban. Mire haza értem még nem érkeztek ki. Bementem hát a házba.

Anya a konyhában szorgoskodott, a szomszédunk a nappaliban üldögélt egy csésze kávéval. Anyával nagyon jóban voltak, amióta öt éve mellénk költöztek. Akkor kezdtem az egyetemet és anyának kellett egy tapasztalt nő maga mellé aki már túl van egy gyerek “kirepülésén” a családi fészekből.

– Hol voltál este? – kérdezte, kíváncsian minden vádtól mentesen. Felnőtt voltam, és ő annak is kezelt. Nem fárasztott olyannal, hogy amíg itt lakom, addig az ő szabályai érvényesek. Hihetetlenül szerencsés voltam az édesanyámmal.

– Te húztál engem – vádoltam meg fáradtan. A mosoly a száján csak szélesebb lett erre a kijelentésre. – De nem értek valamit – vallottam be őszintén.

– Azt, hogyan voltam képes kikerülni a csapdáidat? Nem tudtam, mindegyikbe beleléptem. De kisfiam, elég jól ismerlek ahhoz, hogy mindent vissza tudjak állítani, ahogy volt.

Olyan büszke volt a teljesítményére, hogy elégedetten nézett rám, és a barátnőjére azt várva, hogy valamelyikünk megtapsolja.

– Váó – tette le Tessa a csészéjét és őszintén gratulált anyának. – Hogy csináltad?

Ezt a kérdést egyszerre mindkettőnknek szánta, de anya végre észrevette, hogy nem vagyok boldog a felfedezésemtől.

– Mi a baj kicsim? – mosolygott még mindig szélesen, de hangján már észrevehető volt az aggodalom.

Nem tudtam hol kezdjem, ő pedig le akart ülni. A barátnője mellé.

– Anya nem menj oda – kértem kétségbeesetten.

Ő értetlenül fordult felém, félúton a kanapé felé.

– Meg sem kérdezed, hogyan jöttem rá?

– Ugyan már kisfiam, nyomozónak készülsz – ez nem volt teljesen igaz, de nem mertem kijavítani, mert már ott állt Tessa mellett és éppen leülni készült.

– De nem te írtad a levelet – nyögtem ki nagy nehezen. – hanem Ő – mutattam a szomszédunkra.

– Ez így van kisfiam. Látod, kitudok rajtad fogni, ha akarok.

– Az nem érdekel, hogy miért van benne a bűnügyi nyílvántartásunkban?

Anya nem lepődött meg, sőt a mosolya megnyugodott.

– Mesélte, hogy egyszer áthajtott a piroson, és akkor került bele.

Ez így nem volt teljesen hazugság. Egy fontos részletet azonban nem említett.

Láttam Tessán, hogy megfeszül, a keze ökölbe szorult a térdén, az ajka remegett, orra pedig dühösen összeráncolódott.

– Azt nem mesélte, hogy mit szállított a csomagtartójában? – kérdésemet a rendőrautók szirénája zárta.

– Tessék? – értetlenkedett anya elkerekedett szemekkel.

– Anya – kezdtem. – a halott fiával furikázott fel-alá a városban. Rögzítették ugyan a kamerák, hogy áthajtott egy piroson, de nem sikerült elkapni. Később megtalálták a kocsit elhagyatva, benne a fia holttestével. A DNS-e az adatbázisba pedig a kocsiból került bele. A kocsi nyilvántartásból pedig a neve és a képe.

– Ne beszélj butaságot. És miért hívtad ki a rendőröket? Fiam… – csuklott el a hangja, amikor Tessa hirtelen megragadta.

A nő kezében az összetört teáscsészéjének szilánkja szorult édesanyám torkának. Zoé álmosan jött le a lépcsőn, hangosan nyöszörgött reggeliért. A bejárati ajtón pedig könnyedén átjutó rendőrök hamar kaotikussá tették a szombat reggelünket. Tessa lassan belátta, hogy semmit sem fog elérni azzal, hogy anyámat fenyegeti, aki köztudottan békés természet volt, de csak azért, mert jutó oktató volt, és pontosan tudta, hogyan tegyen harcképtelenné valakit. Ha nyugodt is volt, azt lehetett fenyegetésnek is tekintetni.

Miután a szomszédunk a padlón kötött ki hatalmas nyekkenéssel, a rendőrök könnyedén megbilincselték és kivezették az otthonunkból. Az akciót vezető, civilruhás rendőr elmondhatatlanul hálás volt.

– Hogy sikerült megtalálnod? Hosszú ideje kerestük már – tudakolta, egy gratuláló kézrázás közben, miközben Tessát ellenállás nélkül beültették egy rendőrautóba.

Elmosolyodtam. Ha elmondanám, hogy karácsonyi angyalkázás miatt bukott le, talán megnyeri a “leghülyébb helyzet miatt kerültem börtönbe” díjat. Ezt pedig igazán nem vehettem el Tessától, ha már a szabadságától megfosztottam.

Jézusom a keresztfán

Jézusom a keresztfán ki

Örök ölelésre fagyva

Szelíden tekintesz rám.

Jézusom a Halál Oltárán ki

Önként feláldozva magadat

Mindig gondot viselsz rám.

Jézusom az Élet Fáján ki

Meg nem rendülő, végtelen

Türelemmel vársz rám.

Csak azt szeretném mondani,

Most itt, előtted térdelve

Vágyaimat semmibe véve

Hogy: szeretlek Téged!

Keresem az Istent

Keresem az Istent,

plázák neonfényében,

könyvespolcokon

és ékszerekben.

Édességgel tömött

kosarakban, de csak

magamat látom,

gyarló magamat.

Keresem az Istent

munkám végén,

pohár fenekén,

beigli sütésben,

lázas készülésben.

Karácsonyfafüggőben

színes ledfényben, de

csak magamat látom

önző magamat.

Keresem az Isten

barátaim társaságában,

ajándékcsomagok

végtelen hadában.

Időm hiányában,

családom szolgálatában.

de csak magamat látom.

szegény magamat.

Keres engem az Isten.

Éjszakai sötétségben,

rászorulók kérésében,

a reggeli rorátében.

A csendben,

idegenek tekintetében

és megtalálom az Istent,

aki az örök szeretet.

Keres engem az Isten,

magányomban

másokat való hallgatásban.

Orgonaszóban,

énekhangban,

egy röpke mosolyban.

És meglelem az Istent,

az örök türelmet.

Keres az Isten,

most már megpihenhetek.

Csak hallgatnom kell

és figyelnem,

nem keresni ott,

ahol nincsen.

Mert nem én születtem

az ő világába, hanem

ő az enyémbe, hogy

örökké lássuk, milyen.

 

Megmentett élet

"Ahogy a facebookot pörgetem egyre és egyre jönnek fel azok a videók, ahol magára hagyott állatokat mentenek meg. Ezek megmosolyogtató videók, egy cseppnyi remény, hogy nem veszett végleg ki az emberség ebből a világból. Kik örülnek, kik felháborodnak azon, hogy létezhetnek ilyen emberek, akik bántják az ÁLLATOKAT. Hová fajult ez a világ???
Amerikában pedig idő közben bevezették, hogy egészen születésig, abortálhassanak egy magzatot... Bocsánat, egy gyermeket... Egy kész embert!
Egy valóban emberséges világban, a valódi emberséget ünnepelnék, nem pedig azt, ami csak annak látszik.
Ez az én elképzelésem, hogy is kéne ennek működnie."

A kezem remegett, ahogy kinyitottam az ajtót, de tudtam, hogy mennem kell. Nem maradhatok tovább.  A legborzalmasabb hely volt, amit el tudtam képzelni. Csak minél távolabb akartam menni innen, hogy végre levegőt kapjak.
Szédültem. Alig bírtam egyenesen végig haladni a folyosón. A könnyeimet nyeltem, de nem sok sikerrel. Az orromból is folyt a váladék összekeveredve az arcomon, a nyakamra utazva.
Itt nincs levegő - lihegtem, miközben forgott velem a világ és a falba kapaszkodva vonszoltam magam tovább.
Végre - lélegeztem fel, a nap felé fordítva elázott arcomat. Ahogy friss levegő tolult a tüdőmben, már boldog voltam. Már mosolyogtam.
- Mit fog tenni a kicsivel? - zökkentett ki megnyugvásomból egy női hang.
- Ön egy hős. Mondja el hogyan történt. - szólt egy másik.
- Nagy bátorság volt, de megtette - tette vállamra a kezét a harmadik hang gazdája.
Kamerák, mikrofonok, lelkes, ünneplő tömeg vett körül, ahogy végre kiélesedett a látásom. Nem értettem mit ünnepelnek. Hiszen én csak...
- Mondja el kérem hogy történt - kérték én pedig lenéztem, éppen csak dudorodó hasamra és újra sírni kezdtem.
A tömeg éljenezni kezdett és én örültem neki. Senkit nem ismertem közülük, mégis mellettem álltak, úgy, ahogyan a családomnak kellett volna.
- Ilyen pici - emeltem fel a kezem, hogy megmutassam a mutató- és hüvelyk ujjam közti távolságot. - Ilyen apró. - nyeltem tovább a könnyeimet. - És dobog a szíve.
Leejtettem a kezemet és teljesen összetörtem. A tömeg azonban megtartott, sőt a vállára emelt és, mint egy hőst, úgy vittek a vállukon.
Pedig én csak arról döntöttem, hogy nem ölöm meg a gyerekemet.

Gyászukat ünnepre fordítom

Furcsa érzés a lehullott faleveleken taposni.

Egy hete még azt csodáltam, hogyan borítják lángba a fákat.

Most ott fekszenek a földön

Holtan

A csupasz lombok árván, elhagyatottan

meredeznek az ég felé.

Csend van.

Fullasztó és hangos

csend van.

Még a madaraknak sincs kedvük énekelni,

A szárnyaik suhogása sem kelt neszt,

Ahogy az ágakról kémlelve el-el röppennek.

Csönd honol az utcákon is,

Még az autók is halkabban közlekednek,

A villamos sem csilingel,

A tömeg sem szól,

Csak megy,

Az égen gyülekező súlyos felhők alatt.

Gyászban van a világ.

Az emberek

Némán élnek

és némán halnak meg.

Tompulnak a fények,

Elcsendesül a zene,

A puha pulóver kifolyik az ujjaim közül.

Az ajándék színtelenné válik, ahogy jobban megnézem.

Egyik sem elég, hogy kifejezhessem vele érzéseimet.

Lomha fáradtság húz le egészen a porba

A nevetésem fáradt,

A szemeim sírnak,

Mikor senki sem látja.

Én váltam érzéketlenné,

Vagy a világ körülöttem?

Csak én látom, hogy valami hiányzik?

Mert valami itt végleg elveszett?

Tanácstalanul és tehetetlenül lépek tovább,

Nyomomban a némaság, mellettem a halál.

"Minden elveszett" - ülök le egy hófödte padra.

Arcomat kezembe temetve, könnyek nélkül sírok.

Számolatlan percek peregnek,

Vállamon egy kéz pihen meg.

Nem szól semmit,

Mégis megnyugszom.

A súlyos felhőket fénysugár töri meg,

És végre meglelem, ami elveszett.

A csend megszakadt, mert

Zengő angyalénekkel kísérve,

Élet született erre a halott világra.

Csak egy ok kell

Erre nem volt felkészülve. Pedig Roger még figyelmeztette is, hogy jobb lesz, ha nem megy be. Akkor viszont, ha hallgatott volna rá, nem lett volna igazi rendőr. Már veteránnak számított a szakmájában. Sok mindent látott, úgy gondolta, hogy már semmi sem tudja meglepni. Így csak legyintett Roger aggódó figyelmeztetésére.

− Jó napot kolléga − biccentett a tett helyszínét elzáró ajtó előtt őrködő rendőrnek, majd benyitott.

A látványtól és az odabent terjengő bűztől hányingere támadt, mintha megint kezdő lenne, aki az első hullája láttán, egyből viszontlátja a reggelijét. Az azonban, hogy egy olyan edzett gyomrú valaki, mint ő rosszul legyen a helyszíni szemlétől, sokkal inkább jelenti azt, hogy tmegértette a történtek tragédiáját.

A terembe hátulról lehetett belépni. Jobbra tőle több, mint húsz egyszemélyes pad nézett szembe a tanári katedrával. Az pedig, ami tönkretette egy tökéletes tanterem hatását a málladozó falakon kívül, hogy a padokra borulva megannyi holtest feküdt vérbe fagyva, lelógó kezükben egy-egy glock 27-es pisztollyal. Az emelvényen is feküdt egy test. Egy jóval idősebb ember, aki a helyzetből adódóan a "tanár" lehetett.

− Nem nyúltatok semmihez, ugye? − nyögte ki nagy nehezen, amikor lenyelte rosszlétet.

− Nem − rázta a fejét Roger. − Még a fényképészek dolgoznak.

− Mit tud elmondani előzetesen? − fordult el egy kicsit a terem látványától.

− Öngyilkosság − állapította meg Roger.

Öt fényképész dolgozott odabent. Időnként meg kellett állniuk, hogy levegőt tudjanak venni. Lassan haladtak. Kínszenvedés volt nézni, ahogy egyre keservesebben dolgoznak. Eltelt egy fél nap is mire be tudták fejezni a munkát és átadhatták helyüket a helyszínelőknek.

Walter Scott körültekintően járta a padsorok közötti folyosókat, míg végül megállt az egyik legfurcsább padnál.

A glock 27-es az asztalon feküdt, csövével éppen őt célozva meg. A padnál viszont senki sem ült. A szék felborulva pihent a padlón, mintha valaki sietve távozott volna.

− Egy túlélő? − kérdezte Roger egy jegyzettömbbel  és ceruzával fölszerelkezve. − Vagy ő az elkövető? Lehet, hogy ő végzett sorban mindegyikkel.

− Ezt tőle kell megkérdezni.

Hagyta, hogy az egyik helyszínelő bezacskózza a fegyvert, csak az után kérte el. Ennek a tárgynak volt a legnagyobb jelentősége. Ha van rajta ujjlenyomat, könnyedén megtalálhatják az adatbázisban. Talán megfelelő magyarázattal tud szolgálni erre a vérfürdőre.

− Jelentést kérek.

− Nincsenek személyigazolványok. A katedrán lévővel összesen huszonöt áldozat van. Gyerekek és fiatalok vegyesen. Mindegyik kezében egy glock 27-es, üres tárral. Úgy tűnik, csak egy golyót kaptak.

− Szóval az egyetlen töltött fegyver ez itt − emelte szemmagasságba a zacskót Walter. − Találják meg a gazdáját − adta ki a parancsot Rogernek, aki készséggel vette át a felé nyújtott tárgyat.

Ennek az egésznek nincsen értelme − merült el a férfi gondolataiban és kisétált a teremből. Nem végezte el a rutinmunkáját, amit minden egyes tetthelyen meg szokott tenni. Egyszerűen képtelennek érezte magát arra, hogy ennyi fiatal halott között sétáljon és bármennyire önzőnek is tűnt, azt szerette volna, ha  valaki helyette fedezi fel a nyomokat és ráhagyja, hogy majd összerakja a képet.

Roger pont jó volt erre a feladatra. Fiatal, lelkes újonc volt, aki bármit képes volt megtenni a felettesének, hogy előrébb jusson. Jó lesz figyelni, hogyan dolgozik, hogy ha majd ő nyugdíjba megy, legyen aki átveszi a helyét.

Beült a kocsijába, és teljesen kimerülve, a kapitányságra hajtott.

− A fegyveren talált ujjlenyomatok egy Kate Foster nevű lányhoz tartoznak.

− Hozza be! − adta ki az utasítást az újoncnak.

− Sajnos nem lehet uram − hajtotta le bűnbánóan a fejét Roger. − Elutazott.

Menekül.

− Akkor utána kell menjünk − vonta le a következtetést Walter és magához vette a kabátját.

− Uram − szólt utána Roger.

− Igen? − fordult vissza.

− A halottkém megállapította a halál idejét. Tegnap hajnali fél kettőkor történt. Valamilyen oknál fogva azt is pontosan tudja, hogy mind a huszonöten egyszerre haltak  meg.

− Tehát az elmélete, miszerint az üres asztal tulajdonosa végzett mindegyikkel, megbukott.

− Igen. Az összes fegyveren csak egy ujjlenyomatot találtunk, mégpedig azét, akinek a kezében volt.

− Ezek szerint ő egy szerencsés túlélő.

− Én még mindig úgy hiszem, hogy sáros. Ha nem lenne az, hogy utazhatott el ilyen hamar. Vagy, ha ez valami öngyilkos klub, miért tervezett utazást, ha meg akart halni?

− Közbejöhetett valami − vonta meg a vállát Walter. − De örülök, hogy nem olyan könnyelmű, mint amilyennek kinéz.

Roger már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, ezt mire értette, amikor megszólalt a Walter telefonja.

− Tessék Steve?

− Azonosítottunk mindenkit.

− Nagyszerű. De azért, hogy ezt közöld, nem szoktál felhívni.

− Valóban − nyelt a kollégája akkorát, hogy visszhangzott a telefonban. − Nem tudom, hogy mennyire fontos, de a katedrán talált férfi neve Abraham Arkwright volt.

− Nem mond semmit...

− Nem is a neve a lényeges, hanem az, amiben hitt. − Steve szünetet tartott. Talán azért, hogy fokozza az érdeklődést, vagy csak még mindig azon gondolkozott, érdemes-e ezt megosztani Walterrel. − A lélekvándorlásban − nyögte ki végül. − A hál utáni újabb életekben.

Walter tisztában volt a vallási fanatikusok veszélyességével.

− Köszönöm Steve, ez hasznos információ volt − mondta, majd letette a telefont. − Roger, induljunk és találjuk meg Katet.

Londonból Edinburgh-ig hosszú az út. Ráadásul onnan még tovább kellett menniük, hiszen a lány egy isten háta mögötti helyen lakott. Nem volt egyszerű eljutni idáig, de végül megálltak a ház előtt, ahova tartottak. A lányt a kertben találták meg, éppen a zöldséges ágyást gondozta. Kíváncsian tekintett fel rájuk és kedvesen köszöntötte őket. Amikor megtudta, hogy rendőrök, félelem költözött a szemébe, amit mosolyával igyekezett leplezni.

− Miben segíthetek én önöknek? − tudakolta tartózkodóan.

− Felismeri ezt? − emelte Walter szemmagasságba a gazdátlan glock 27-est.

A lány nem válaszolt, de az arckifejezése megtette helyette.

− Nem vádoljuk semmivel sem − nyugtatta a rendőr, mielőtt elszaladt volna. − Csak szeretnénk hallani a történetet.

A lány ökle bezárult, szép arca feszültté és gyanakvóvá vált. Mozdulatlanná dermedt, ahogy igyekezett magában eldönteni, mit is tehetne ebben a helyzetben.

− Kate aranyom! − hallatszott ekkor a házból egy idősebb nő hangja. − Behoznál egy fej salátát?

− Igen anya − kiáltott vissza a lány egy kicsit felengedve.

− A szülei nem tudnak erről, igaz?

A lány megrázta a fejét.

− Ön még nem tűnik nagykorúnak, így sajnos nem ajánlhatom fel a lehetőségét annak, hogy a szülei nélkül beszélgessünk. Kérem, fáradjunk be. Ott kényelmesebb. Megiszunk egy pohár teát és beszélgetünk.

Kate szemébe könnyek gyűltek. Már zokogott, amikor megfordult és berontott a házba. Édesanyját szólongatta, aki értetlenül állt meg az ajtóban. Mikor belépett Walter és Roger, értetlensége még nagyobb lett. Bemutatkoztak, váltottak pár szót, majd leültek a felkínált székekre. Az asszony teát főzött, míg Kate az asztalnál sírt. Mikor elkészült, felszolgálta a forró italt és ő is csatlakozott az asztaltársasághoz.

Még pár pillanatig csönd volt, majd a lány halkan nekikezdett.

− London közelében tanultan egy bentlakásos gimnáziumban. Évente kétszer és a nyári szünet alatt voltam itthon, a szüleim nem nagyon láttak az elmúlt években, így nem tudták, hogy min megyek keresztül. − Látszott, hogy az édesanya közbe akart szólni, de hallgatott. Nem volt itt az ideje, hogy beszéljen. − Néhány barátommal kerestünk valami szórakoztatót, amivel elüthetjük az időnket, és amivel feltöltődhetünk egy kicsit a sok tanulni való között. Az egyik tanárunk nagyon jófej volt. Fiatalos, megértett minket, és mivel az egyik tanárunk volt, teljesen legálisan vettünk részt a hetente megtartott lelki foglalkozásain. Úgy beszélt, mint egy pap és olyan volt, mint egy pszichológus.

− Mindannyian gondokkal küzdöttünk abban az időben. Ki a szülei miatt, mások a szerelem miatt, a többiek pedig csak nem találták a helyüket. Sokan depressziósak voltak. Szabadulni akartak az életük nehézségeitől. Nem értették meg, miért kell szenvedni. Tudatlanok voltunk mindannyian, amit Mr. Arkwright ki is használt. A halál utáni boldog újrakezdésről mesélt. Egy másik életről hirdetett, amit azok érdemelnek meg, akik hajlandóak belépni a kapun. A halál kapuján. Mindannyian vágytunk egy jobb életre, ezért nem volt nehéz dolga.

Kate édesanyja egyre zaklatottabban ült a székén, de még mindig nem szólt egy szót sem.

− Ahogy mondom, nem volt nehéz dolga. A pisztolyok megoldásnak tűntek. Egyszerű válasznak, az élet újrakezdéséhez. Hiszen nem halunk meg, csak egy másik életet kezdünk el.

− Istenem − suttogta markába az asszony, a könnyeivel küszködve.

Kate megfogta édesanyja szabad kezét és erőtlenül rámosolygott.

− Te miért nem tetted meg? − kérdezte Walter a teljesen nyilvánvalót.

Kate sóhajtott. Először édesanyjára nézett, majd megint Walterre, végül az asztalt bámulva válaszolt.

− Edmund miatt.

Az asszony ekkor hangos zokogásban tört ki és a lánya nyakába borult.

Walter legyűrte a kíváncsiságát és megvárta míg megnyugszanak vendéglátói. Tudta jól, hogy ilyenkor nagy illetlenség követelni a magyarázatot. Csak reménykedni tudott abban, hogy Roger is így gondolkozik és nem szegezi nekik a kérdést, hogy mégis ki lehet az az Edmund.

Az újonc azonban jó neveltetést kapott.

Az asszony rövidesen nyugodtabbá vált és Kate is szóhoz tudott jutni, hogy megmagyarázza.

− Edmund az öcsém volt. Egy ritka genetikai betegségben szenvedett. Nem fejlődött ki az immunrendszere, és egy egyszerű náthába halt végül bele. Tizenkét évig élt. Akkor temettük, amikor gimnáziumba mentem. Időm sem volt feldolgozni a történteket, és mivel sok időt töltöttem vele, nagyon megviselt a halála. A szüleimet azonban jobban, így soha nem panaszkodtam. Erősnek mutattam magam, senkinek sem beszéltem róla.

− Azonban amikor megtudtam, hogy találkozhatok a testvéremmel a következő életemben, nagyon megörültem. Készen álltam arra, hogy átmenjek hozzá, hogy ott több időt tölthessünk együtt. Mint már mondtam, a pisztoly egyszerű megoldás. Csak a fejhez kell illeszteni és egy mozdulattal, tisztán, gyorsan be lehet végezni. Készen álltam arra, hogy meghúzzam a ravaszt. Ám ekkor megláttam őt a tanár mellett. Nagyon boldog volt. Örömmel töltötte el, hogy végre találkozunk. "Ugye mesélsz majd nekem, milyen élni." − mondta, miközben a szeme csillogott. "Milyen szerelmesnek lenni. Mesélj arról is, milyen a sör íze, hogy érzed magad egy átmulatott éjszaka után. Milyen őrültségeket csináltál az életedben, amin öreg korodban csak nevetsz? Milyen ember az, akivel összekötötted az életed? Hasonlítanak rád a gyerekeid? Mesélsz-e nekik rólam?" − a lány felzokogott és percekig nem tudott megszólalni. − Csak kérdezet és kérdezett. Én pedig arra jöttem rá, hogy nem tudok neki válaszolni. Nem voltam még szerelmes. Nem ittam sört, nem buliztam át egy éjszakát sem. Nem tettem még semmi őrültséget az életemben. Nem voltam képes válaszolni egy kérdésére sem. Még nem találkozhattam vele. És, amikor erre rájöttem, huszonöt pisztoly dördült el egyszerre. Körülöttem mindenki a padra borult. Mr. Arkwright összeesett én pedig egyedül maradtam egy kihalt teremben.

− Nem tudtam, mit tegyek. Azokkal akikkel meg akartam halni, már elmentek. Az, akiért meg akartam halni, feladatot adott nekem. Letettem a pisztolyomat és haza utaztam. Anyáéknak azt mondtam, hogy rövid időre bezárt az iskola, mert eltört egy régi cső, így nem is kérdeztek semmit sem.

A történet véget ért. A csönd, ami beállt elnyelt minden érzelmet, ami a lány tekintetében volt. Már nem sírt. Határozottan tekintett a nyomozó szemébe, aki ijedten vette észre, hogy mosolyog.

− Elnézést − szabadkozott. − Csak ritkán hallok olyan történetet, ami egy jó döntéssel zárul. Az én munkámban ez szinte szakmai ártalom. Egyszerűen csak örülök, hogy így ért véget. − magyarázta mosolyának okát. − Köszönöm, hogy elmondta. Akkor mi most távozunk.

Azzal felállt az asztaltól, köszönt, majd Rogerrel a sarkában távozott.

− Hisz neki uram? − érdeklődött a vonaton Roger.

− Igen.

− Számomra ez olyan hihetetlen. Tényleg megjelent az öccse szelleme?

− Ha megjelent, ha nem − fordult fiatal társa felé az öreg nyomozó. − Örüljön annak, hogy egy fiatal lány, talált okot arra, hogy életben maradjon. Számomra ez a fontos, nem a bizonyosság, hogy tényleg találkozott a testvére szellemével.

A fiatal kolléga elgondolkodva nézett ki az ablakon és a gondolataiba merülve figyelte a mellettük elsuhanó tájat.

Walter alaposan megnézte magának új társát, majd elégedetten újra elmosolyodott. Roger jó ember. Még sokat kell tanulnia, de már most tudta, hogy kiváló nyomozó válik belőle, aki méltó lesz, hogy az ő helyébe lépjen.